KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2016. november 30., szerda

Élet a lesemnél

Mostanában továbbra is a lesemben üldögélek, ha a természetbe vágyom. Új madarakra hiába várok, eddig még csak a szokásos vendégek szórakoztatnak.











Egy egerészölyv pár jár még rendszeresen a lesemhez. No, nem a táj szépsége, inkább az alkalmanként felkínált húsos falatok elfogyasztásának öröme miatt. 
Persze nem adom ingyen a jó étkeket, igyekszem megdolgoztatni őket valami olyan módon, hogy megmutathassák szépségüket. Csupán emlékeztetőül teszek fel ide is egy képet, amely az itatóm vizébe csalt madárról készült. Erről a kalandról egy korábbi, Ölyv a tükörben című bejegyzésemben találhat látványos képekkel illusztrált beszámolót a kedves olvasó.


Második ügyességi feladatként egy fenyő ágak közé rejtett csalétekkel röptettem egyiküket a fa tetejére.


Falatozás közben egyensúlyozva látványos mozdulatokat tett.


Párja a közelből panaszos hangokat hallatva sürgette, hogy adja át a helyét és a konc maradékát, melyet aztán meg is tett.







Örültem a tervem sikerének és máris azon járt az eszem, hogyan állíthatom ölyveimet még nehezebb feladat elé, annak érdekében, hogy tanulmányozhassam a viselkedésüket? Természetesen élelemmel akartam ösztönözni őket, csakhogy az ügyességüktől függően. Harmadszorra a csalit egy ágra függesztettem fel.
Pár nap múlva csak a lerágott csontokat találtam a próbaként kitett csirkehúsból. Szóval megbirkóztak a feladattal. Nosza, akkor lássuk, hogyan csinálják? Az újabb húst ugyanoda tettem és a leskunyhóba húzódtam.
Nem kellett sokáig várnom, megjelent a kisebbik, azaz a hím madár. A csali alatt, a földön foglalt helyet. Láthatóan azon gondolkozott, hogyan szerezze meg a koncot?


Később felült egy ágra, onnan vizsgálgatta a lehetőséget.


Bátorságát összeszedve fentről támadta meg a csábító falatot, melyet az alábbi néhány képről eltávolítottam.


Elvétette a rajtaütést.


A földről újra megpróbálta. Már-már sikerült megragadnia a húst, ...


... de csak a levegőt markolta.


Nem volt képes belevájni a karmait, ...


... már látta, hogy ismét a földre fog hullani.


Szárnyait ejtőernyőként kitárva simán ért földet.


Több kísérletet nem tett, talán nem volt elég éhes az újabb próbálkozáshoz. Felült egy közeli faágra.


Rájöhetett, hogy egyedül nem boldogul. Hátha az asszony ügyesebb lenne... Panaszos hangon kezdte hívogatni a párját.


Az válaszolt is neki az erdő mélyéről. Ütemesen, felváltva és kitartóan sipítoztak.


Ez a felelgetős játék jó fél óráig tartott, miközben egyre fogyott a fény.  Hirtelen előkerült a tojó. A tuskóra ült és onnan sápítozott.


Ráközelítettem és ekkor hirtelen beült mellé a hím is. A tojó tovább sipítozott, mintha azt mondta volna megszeppent párjának : "Már egy kis (bontott) csirkét sem tudsz hozni a konyhára? Mindenről nekem kell gondoskodnom? !!" 


Aztán mindketten elcsendesedtek. Csak ültek egymás mellett és a húst bámulták, amely ott lebegett a csőrük előtt - elérhetetlenül.


Az asszony eszmélt előbb: kirepült a képből. Az ura kis késéssel követte.


Addigra már erősen szürkült, nyilván az éjszakázó helyükre húzódtak. Én is csomagoltam. Közben azon gondolkoztam, hogy harmadszorra talán túl nehéz feladatot találtam ki az ölyveknek. Kissé nehézkes madarak ők, nem légi vadászok. Mégis jó volt ez a kísérlet, mert általa többet tudtam meg az ölyvek viselkedéséről. Legközelebb majd könnyebben elérhető falatokat fogok kínálni nekik.
Hazafelé menet az alkonyi szín-játék gyönyörködtetett. Ki tudja, hányadszor fotózom és mégsem tudom megunni.




Ismét megköszönöm a Teremtőmnek, amiért enged "ámulni még, ameddig még lehet"!

2 megjegyzés: