Itatóból etető

Tegnap délután ki-kibújt a napocska a felhők mögül. Ha nem is zavartalan a napsütés, ez mégiscsak jobb, mint ami a hét többi napján várható! - gondoltam és kiültem a leskunyhómba. Az itatóból lassan etető lett, a napraforgó, kukorica, dió már jobban fogy, mint az ősz elején, de azért még néhány szomjas vendég is be-betér. Alig húztam magamra az ajtót, a cinegék és a szajkók már megkezdték a magvak szorgos elhordását.

A fakopáncs azt nézegette, hogy a diót, vagy a napraforgót válassza-e?

Egy régen látott meggyvágó is beszállt, őt az eleség nem izgatta, csak a víz érdekelte.

A szajkók hármasával versengtek a kajáért, és mindenhol körülnéztek.

A fakopáncsnak a napraforgó magra támadt gusztusa, de illedelmesen kivárta, hogy a szajkók odaengedjék.

Jöttek-mentek a mátyásmadarak, kellemetlen hangon rikácsoltak és csak hordták a diót és a kukoricát. Néha kortyoltak is egyet-egyet az itató széléről.

Távoli csettegés jelezte, hogy feketerigók jönnek a vízhez. 

Aztán másfajta hang vegyült a kórusba, furcsa cserregő dal és egy néhány léprigó jelent meg. Inni akartak, de előbb óvatosan körülnéztek. Látogatásuk nem tartott sokáig. 

A nap sztárja megint észrevétlenül érkezett. Nem tudom, honnan, de egyszer csak ott ült a tuskón az ölyv.

Izgatottan borzolta tollait, féltékenyen terjesztette szárnyát a csirkehús fölé.

Viselkedése azt jelezte, hogy vetélytársa akadt: egy másik ölyv, aki szintén falatozni szeretne. Már jó ideje ott ült előttem, de még egy falatot sem evett, csak fejét forgatva kereste, hogy honnan számíthat támadásra?

Legfőbb igyekezete arra irányult, hogy minden irányból védelmezze a zsákmányt.

Ő már láthatta, amit én nem, hogy az ellenfél az erdő fái között lapul. Szembefordult vele.

A támadás egy szempillantás alatt történt. Még fel sem ocsúdtam és a két ölyv a földön hemperegve, vijjogva vívott egymással. Éppen olyan helyen, ahol a takarás miatt nem találtam fókuszt! De nem volt időm állítgatni, mert egy-két másodperc alatt eldőlt a küzdelem. A vesztes a fára menekült, a győztes pedig hozzálátott a falatozáshoz. De, hogy ki lett a győztes, az első, vagy a második madár, arról sejtelmem sincs.

Időnként körbenézett a madár, hogy merre lehet a társa?

A lakoma közben a vesztes madarat láttam elrepülni. De nem mehetett messzire, mert a falatozó nem érezhette biztonságban magát és a zsákmányát.

Már egy fél órája ülhetett előttem az egerész, ezalatt csaknem az egész csirkehúst befalta. Kíváncsian vártam, hogy átengedi-e a konc maradékát az ellenfelének? Nem így történt. Felemelte a farkát, könnyített magán, majd egy darabka hússal a karmai között elrepült.

Azt még láttam, hogy a másik madár a fák között üldözőbe vette. Hiába no, a tél közeledik és a megszerzett élelem a túlélést fogja jelenteni!

A hirtelen üresen maradt színen egy fácán tyúkocska jelent meg. Sebtiben felkapott néhány kukoricaszemet és már szaladt is tovább.

A fények egyre fogytak és kezdtek vörösbe hajlani. A fakopáncs még visszatért, hogy az esti hangulatvilágításban elfogyassza a vacsoráját. 

Én is szedelőzködtem. Sajnáltam, hogy lemaradtam az ölyvek viadaláról, de így is szép jeleneteknek lehettem tanúja. Szerencsésnek érzem magam.