Ölyv a tükörben

Úgy hírlik, hogy kemény telünk lesz az idén. Ezt látszik alátámasztani, hogy az erdei itató/etetőmnél örvendetesen megnőtt a madárforgalom. A törzsvendégeim - cinkék, szajkók, fakopáncsok - alaposan pusztítják az ennivalót. Az ölyvek is állandóan arrafelé ólálkodnak. Bevallom, a felsoroltak közül leginkább ők érdekelnek. Igazából egy jó viaskodást várnék el tőlük, bár attól félek, hogy a legutóbb látott, de fotózatlanul maradt verekedéssel egy szezonra eldöntötték a rangsort és így ilyen jelenetet csak akkor produkálnak majd, ha egy harmadik egérvadász téved a területre.

Ha viszont az itatónál járnak, akkor tükörképes fotókat kellene csinálnom róluk! Ahhoz viszont a vízbe kéne csalnom őket. Ilyen gondolatokból alakult egy tervem, melynek főpróbáját az elmúlt szerda délutánján tartottam. 

Valamit megsejthettek az ölyvek, mert sokáig nem mutatkoztak. Már csak egy órám maradt sötétedésig, lejátszottam hát párszor a nótájukat. Csakhamar válasz érkezett, de nem a megszokott vijjogás, hanem egyfajta panaszos sipítás, méghozzá két helyről, egymásnak felelgetve. Csak szajkók lennének? Nem, ezek ölyvek! A les előtti fákon, egymástól tisztes távolságban siránkoztak. Talán a telefonról játszott hang nem létező gazdájától féltek, netán egymástól? Nem tudhattam. Tény, hogy nem mertek leszállni a csaliként felkínált csirkeszárnyhoz. Egyszer az egyik végre leereszkedett, majd pár bátortalan lépés után ismét szárnyra kapott. Újabb hosszú, együttes panaszkodás után újabb leszállási kísérlet, melyet a másik rárepülése hiúsított meg. Végül, erős szürkületben nagy meglepetésemre egymás mellé szállt le a két madár, ...

... majd a húst érintetlenül hagyva békében vonultak el az éjszakázó helyükre. A főpróba tehát nem sikerült. 

Másnap nem jutottam ki a leshez, de harmadnap örömmel tapasztaltam, hogy a vízbe erősített csirkeszárnyaknak időközben "lába kélt", vagy írjam inkább, hogy elrepültek? Csak az én ragadozóim vadászhatták le őket. Ez reménnyel töltött el. Ismét kitettem a húst, a magokat és elrejtőztem a kunyhómban.

Szokás szerint megjöttek a cinkék, szajkók, fakopáncsok, de nem törődtem velük. Egy tavasz óta nem látott, szép fácán kakas láttán azért megkezdtem a kattogtatást. A földre szórt kukorica nem érdekelte, egyenesen a kismadarak napraforgós etetőjére igyekezett.

Nemes egyszerűséggel felugrott rá és onnan szedegette a magokat.

Mindössze két méterre volt tőlem.

Egyszer csak lelapult és mozdulatlanná vált.

A viselkedéséből sejtettem, hogy ölyv érkezhetett a közelbe.

Vagy öt percig csodálhattam közvetlen közelből gyönyörű tollazatát, bár napsütésben jobban mutatott volna. Egyszer aztán leugrott az etetőről és elszaladt.
Kisvártatva megjelent az ölyv. A megszokott tuskón landolt és onnan nézegette a csábító falatot.

Nagy nehezen elszánta magát és közelebb merészkedett a vízhez.

Nagy elszántsággal rálibbent a húsra.

Bele sem kóstolt, csak megragadta és megpróbálta elrabolni.

Az erős rögzítés miatt ez nem sikerült, de a madár azzal a lendülettel elrepült. Vissza fog jönni, hiszen már a karmában tartotta a kívánatos husikát! - nyugtattam magam. Talán egy negyed órát kellett csak várnom az újabb próbálkozásra.

A fókusztávolság változtatása miatt látszik a képeken a madár közelebb, vagy távolabb.

Még objektívet is kellett cserélnem, hogy a szárnyát emelő nagy madár teljes tükörképével együtt kerülhessen a képre. Ez hol sikerült, hol nem.

Jó érzés töltött el. A tervem megvalósult, hiszen a húson egyensúlyozó, azt tépkedő gyönyörű ragadozó madár képe ott tükröződött az itató vizében. 

A lakmározás még egyszer félbeszakadt: az ablakon át a távozó madár után tekintve láttam, amint a másik ölyv a fák túloldalán átrepül. Ekkor értettem meg, hogy fajtársától óvakodott az én madaram és igyekezett előle elrejtőzve táplálkozni, nehogy az is részt kérjen a zsákmányból, vagy rosszabb esetben elverje őt attól. 

Erős szürkületben tért vissza még egyszer az én ölyvem, hogy a maradék húst is elpusztítsa.

Ahogy fogyott a hús, úgy lazult meg egyre jobban a rögzítés, míg végül a csontot is magával hurcolva távozott a ragadozó. Ezt a gyors mozdulatot a kevés fény miatt már nem tudtam megörökíteni.

Nem tudom, mit találhatnék még ki az ölyvek foglalkoztatására? Élelemmel el fogom látni őket, hogy érdemes legyen visszajárniuk a télen. Viszonzásul csak valami szép jelenetet várok tőlük.