A háztáji lesen

Mit tegyek, hogy dámbikát fotózhassak? Ez a kérdés azóta foglalkoztat, mióta megtudtam, hogy a Szentendrei szigeten szépszámú dám állomány él. Igen ám, de tőlünk messze, Tahitótfalun túl, szinte már Kisorosziban és oda a mostani barcogás idején amúgy is csak vadászok mehetnek. Nem csoda hát, hogy meglepetésként ért a hír, hogy a dámokhoz kiváló érzékkel megáldott Tamás barátom egy szép példányt fotózott a szomszédban. A házunktól legfeljebb öt-hatszáz méter sétával elérhető az a bizonyos les, amelyet jól ismerek, hiszen sokszor jártunk arrafelé kalandra éhes fiú unokákkal, nyilaztak is róla képzeletbeli vadra. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy onnan ilyen nemes vadat lehet látni.
A pénteki első fagyos reggel mégis a lesen talált bennünket Tamással. Talán túl korán mentünk, szinte teljesen sötét volt még, csupán a nyugvó telihold világította meg gyér fénnyel a fák tetejét.

A Duna két ága közel hozta a kezdődő hétköznapi nyüzsgés zajait: a túloldali vonat zakatolás, a rendőr autó szirénája nem illett a békés táj nyugalmához. Néha közelünkben is mozdult valami, de csak a közeli ecetfa megfagyott levelei váltak el halk nesszel ágaiktól és csendesen pilinckázva értek földet. Később a szórón két sötét árnyat láttunk szemünket meresztve: őzek látogattak oda, de nem időztek sokáig.

Lassan a madarak is ébredeztek, rigók dudorásztak a fákon és szajkók versengtek csúnya rikácsolással a szórón maradt kukoricaszemekért. Amikor az őszapó csapat vonult végig az ágakon, már volt annyi fény, hogy egyiküket megörökítsem.

Ez adta az ötletet, hogy madarakat csaljunk be saját énekükkel. Tamás elindította a telefonja lejátszóját. A vörösbegyek hamar megjelentek.

Nagy örömömre az ökörszemek is egykettőre előkerültek.

Kíváncsiak voltunk, hogy vajon a sárgafejű királykák megérkeztek-e már? Bár fenyőerdőben élnek és az viszonylag távol volt tőlünk, mégis meghallották a halk cincogásszerű hangot és fajtársukat keresve valósággal körberöpködtek bennünket.

Alig végeztünk ezzel a mulatsággal, mikor Tamás oldalba bökött. A cserjés deres ágai közül egy szép lapátos fiatal dámbika óvakodott elő.



Elővigyázatosan körülkémlelt, majd lassan kilépett az útra, de nem a szóróra tartott, hanem nekünk a hátsó felét mutatva beváltott a túloldali erdőbe. Talán inni ment a Dunára...
Megtörtént hát a valószínűtlen, az, hogy már első kiülésre sikerült dámbikát látnom. Nem vadasparkban, szarvasfarmon, vagy állatkertben, hanem egy kőhajításnyira a házamtól, a horányi erdőben. Jó tudni, hogy nem csak madarak, őzek, vaddisznók, hanem dámok is élnek körülöttem. Körülvesz és gyönyörködtet a természet.