Hajdúszoboszlón töltöttünk egy hetet két unokánkkal. Onnan nincs messze a puszta, látogattuk is, amikor csak az időjárás ezt lehetővé tette. Az első három napon sűrű, makacs köd ülte meg a tájat, amely szobafogságra ítélt. A negyedik napon kitisztult az ég, csak bárányfelhők szűrték a napsütést, így elindultunk esti daru keresésre.
Egy út menti kukorica tarlón találtunk egy nagy csapatot, amely éppen indulni készült az éjszakázó helye felé.
A madarak röptének irányában távvezetékek csúfították az égboltot, nem éppen ideális hátteret adva a képeknek. Pedig csodás színek és fények adódtak, melyek az idő előre haladtával folyamatosan változtak.
A darvak kisebb.nagyobb csoportokban húztak a tavak irányába.
Egyesek kivártak az indulással és már csak erős szürkületben kaptak szárnyra. Készítettem róluk pár bemozdulós képet is.
A madarak elültek, mi is hazafelé indultunk, de az ég csodálatos színjátékát útközben megállva is meg kellett örökítenem. Városban nevelkedő unokáim is gyönyörködve nézték a csodás látványt, a pusztai naplementét.
Másnap délután a hortobágyi állatparkban járva ismét szép esti fények ígérkeztek.
A darvakat már nem találtuk az előző napi helyükön és már csak a távvezetékek miatt is másik helyen vártuk az esti madár vonulást.
A libák ellentétesen éppen onnan jöttek, ahová a darvak igyekeztek.
Később a libák gágogását felváltotta a darvak krúgatása és sikerült lefotóznom néhányukat a színes felhők alatt.
Egy hatalmas, valószínűleg seregélyekből álló madárraj is felröppent, hogy jobb helyet találjon éjszakára. Felhőként csapongtak a fák fölött.
Mire elültek, már csak a vöröslő alkonyi felhők világítottak.
Harmadik alkalommal találtam egy viszonylag jól járható bekötő utat, mely közelebb vitt a darvak zömének vonuló útjához, de alig egy kilométer után járhatatlanná vált. Meg kellett hát állnom és ott vártam a darvakra, mert erősen közeledett az esti behúzás.
Eleinte csak a távoli erdő felett láttam egy-egy csapatot.
Később a fejem felett is átrepültek.
Én persze a Nap elé vártam volna őket, de abban az irányban csak távoli madarak jártak.
Azt viszont kifigyeltem, hogy kellemes közelségbe kerülhetnék hozzájuk, ha még legalább egy kilométerrel beljebb tudnék hatolni. Ehhez persze gumicsizma és némi gyaloglás kell, de másnap ezt fogom tenni - határoztam el. Csak az időjárás kedvezzen!
És eljött az utolsó nap, az utolsó esély. A tervem szerint haladtam a sáros úton, amikor egy nádashoz érve annak túlsó feléről darvak rikoltozását hallottam.
Talán a nádfal takarásában haladva találnék egy helyet, ahol kiláthatnék rájuk. Meg is pillantottam egy alkalmas magaslest pár száz méternyire.
Elképzelésem megvalósíthatóságát megerősíteni látszott, hogy néhány daru egészen alacsonyan repült át a fejem felett.
Igen ám, csakhogy egy vízzel teli árok állta utamat, nem tudtam a leshez jutni. A Nap még a nádas felett járt, de néhány daru már megindult.
Visszavonulót kellett fújnom, mert attól tartottam, hogy a nádtól nem fogom látni a napnyugtát és talán a madarakat sem!
Megszaporáztam lépteimet, hogy ismét kijussak az útra, de a túloldalt megélénkülő rikoltozás jelezte, hogy elkéshetek. Így jobb híján egy vadcsapáson próbáltam meg átvágni a nádon. Elértem az egyre mélyülő vizesárkot. A közepén a csizmám megmerült, de legalább nem vágódtam el nyakamban a két fényképezőgéppel. A borzongatóan hideg lábfürdő után vízzel telt csizmáimmal végül sikerült kikapaszkodnom a sáros partra. Éppen idejében.
Mintha a sok kecses daru nem volna elég, egy barna réti héja aznapi utolsó portyájának is csodálója lehettem.
Az égi színjáték rohamosan halványodott, a Nap szürke ködbe hanyatlott. A homályban meg ott álltak a felszállási jelre várakozó darvak.
Pár pillanat és elfogytak a színek, csak a magasban szárnyaló darvak mögött maradt némi alkonypír az égen.
A ritka élménytől megérintve, cuppogó léptekkel indultam a kocsimhoz. Az unokáim tárt karokkal szaladtak felém. A lábam fázott, de a szívemet melegség öntötte el. Remélem, ennek a pár természet közeli napnak az emléke sokáig megmarad bennük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése