Egy szerencsés nap

A vasárnap kivételesen Turán virradt rám. Egy hete nem ültem kinn az itatónál, izgatott, hogy milyen lehet a madárforgalom? A víz pótlása amúgy is esedékes volt, tíz óra tájban vettem hát a két kannát, teletöltöttem, bepakoltam a fotós felszerelést is és az asszonynak délig búcsút mondtam.Bizony kellett már az utántöltés és a környezetet is rendbe kellett szednem kicsit, mert a fácánok szétkapirgálták. Az első óra eseménytelenül telt, csupán két vadgerle érkezett. Ittak, aztán huss. Az újabb szárnysuhogás is olyan volt, mint az övéké. A függönyön keresztülnézve alig találtam meg az új vendéget, mert a víz feletti száraz ág hegyén landolt. A szívem hevesebben vert, amikor tudatosult bennem, hogy a múltkori fiatal zöld küllő tisztelt meg újabb látogatásával.

Óvatosan kellett kövessem a mozgását az objektívvel, nehogy elriasszam.

                                                                  

A víz nem érdekelte, a földre szállt le, nyilván a hangyák miatt.

Enni nem láttam, csak ugrált az úton. Szerencsére néha megállt egy pillanatra.

Viselkedése mindvégig feszült figyelmet tükrözött. A legközelebb akkor került hozzám, amikor a kidőlt fatörzsre ugrott fel és egész testét megmutatta.

Az itató mögötti mélyedésből viszont csak a feje látszott ki. 

Még ott volt a küllő, amikor egy testes örvös galamb is beszállt a les előterébe. Féltem, nehogy a buta galamb elzavarja becses vendégemet. Nem tudom mi okból, de végül persze elrepült a piros sapkás zöld madár. Jobb híján az örvös is megérdemelt néhány kattintást.

Különösen, amikor néhány korty után kezdte borzolni a tollazatát. 

Talán már előre  megborzongatta a víz várható frissessége? Tény, hogy aztán bele is ült a hűvös fürdőbe.

Ugye, hogy így borzasan már nem is olyan megszokott a kinézete?

A régen várt zöld küllő és a borzolós galamb képeivel a memória kártyámon elégedetten indultam haza ebédelni. Nem bántam, hogy elmaradtak a kicsi madárkák, azok fotóival már Dunát lehet rekeszteni.

Délután nem találtam otthon a helyem, folyton csak az erdei itatómra gondoltam. Igaz, hogy ilyenkor már nem jók ott a fények, de a karvaly biztosan belátogat. Én meg ahelyett, hogy őt fotóznám, csak bámuljam a TV-t? Időm, mint a tenger - talán ez az egyetlen előnye a nyugdíjas kornak - én bizony újra kimegyek! Inkább a lesben üldögélek, mint a szobában!
Így aztán négy óra tájban újra elvackoltam magam a kunyhóban és vártam a jó szerencsét. Hamarosan még az a kevéske napfény is elfogyott, ami a hatalmas nyárfa lombján át tudta küzdeni magát, sőt termetes esőcseppek kezdtek dobolni a tetőn és az itató vizén nagy buborékokat vert a futó zápor. Éppen azokat próbáltam fotózni, amikor a kereső mellett kitekintve megpillantottam a karvalyt. Fél órája lehettem csak ott és máris megjelent! Micsoda megérzésem volt! A szép tojó most valahogy színesebbnek tűnt, mint máskor. Csak gyönyörködtem benne és kattogtattam. A szokott koreográfia szerint körbejárta a vizet, aztán beleereszkedett.

Azonban a szép ragadozó madár ezúttal nem a szomját csillapítani jött, hanem tisztálkodni. (A fürdőzés képeit majd a következő bejegyzésben mutatom, mert itt már túl sok lenne.)

Szerencsét hozott ez a turai vasárnap és ha a szombati jégmadarazást is ide veszem, akkor az egész hétvégémet szerencsésnek mondhatom.
Végezetül azzal a nem túl eredeti megállapítással zárom ezt a posztot, hogy az itató nagy "találmány". Sok felejthetetlen élményt, régóta vágyott madárfajt és rengeteg szép képet köszönhetek ennek a kis pocsolyának. Örülök, hogy más fotóstársak gyönyörű képei láttán rászántam magam az elkészítésére. Köszönöm nekik, hogy inspiráltak! Persze az itatóhoz a víz mellett szerencse is kell, de némi képzavarral élve: minden madárfotós a maga szerencséjének a kovácsa!