Horánytól délre

Vasárnap reggel ismét egy üdítő kirándulást tettünk Tamással a sziget déli része felé. Ide csak a Vízművek engedélyével lehet bemenni, de ezt minden évben megszerezzük. Kerékpárral haladunk a gáton végig, aztán gyalog, árkon-bokron át cserkelve.

Vadvirágok mindenhol. A kései szegfűt kaszálni lehetne...

...most pompázik a katáng...

... és a mókás nevű macskafarkú veronika is.



Én még javában a szegfűket fotózom, amikor elrobog mellettem egy szép őzbak, melyet az előttem járó Tamás riasztott meg. Ugyan nem pont ez, de szakasztott ilyen! :)



Az árvíz által elöntött mélyedésekben megrekedt a víz, kisebb- nagyobb halakat foglyul ejtve. Ezek sorsa a biztos pusztulás: vagy a vizimadarak zsákmányai lesznek, vagy kiszáradnak a nap hevétől.

A megmaradt tavacskákon tőkés récék, szürkegémek szép számmal akadnak. Szárnyra kelnek, amint előbukkanunk a bokrok mögül.

Egy pontról már jól látszanak a Megyeri híd pilonjai.



A néhai Merzsán tó előtt kerítés állja utunkat, tovább nem mehetünk. A Szentendrei ág felé kerülünk. A békés táj láttán emlékek ébrednek bennem:



... valamikor a régi szép időkben nyaranta itt sátoroztunk a családommal a nagy fák alatt.

Innen dél felé tekintve látszik a Lupa sziget...



... északra pedig Szentendre házai sejlenek.

A nyári ég kékje is ugyanolyan, mint húsz évvel ezelőtt volt.



Átvágunk a rég elhagyott katonai gyakorlótér lövészárkokkal, harckocsi lőállásokkal szabdalt homokdűnéin. Gyurgyalagok reppennek fel a száraz ágakról. Távolabb sok bejáratos róka- vagy borzvárra bukkanunk. Alkalmas időben érdemes lesz majd itt leselkedni.



Napraforgó föld mellett jutunk vissza a bokorsorhoz, ahol kerékpárjainkat elrejtettük. Közben az első kinyílott napraforgóra is rátalálunk.



A magasra hágott nap ragyog felettünk. Megizzadunk, mire hazatekerünk. Jól esik egy hideg sör és a ma szerzett élmények felidézése.