Rókák a lesemnél

Kisebb csodaként értékeltem, amikor a napokban váratlanul megjelent két fiatal róka az erdei itatómnál. Az volt az első találkozásunk, amelyről az előző bejegyzésemben írtam. Nyilván a forróságban enyhet adó, szomjoltó hűs víz vonzotta oda őket és mivel a kánikula folytatódott, azt reméltem, hogy máskor is eljönnek majd. Így aztán elkezdtem a kora hajnali leselkedéseket. A kis fenyves erdő napkelte táján talán még szebb volt, mint máskor.

2. találkozás

Már az első reggel, néhány órai várakozás után viszontláthattam a kis csirkefogókat. A bátrabbik magabiztosan, félelem nélkül lépett ki a sűrűből.

Egyenesen a vízhez járult és lefetyelni kezdett.

Mindössze négy méterre lehetett tőlem, de a kunyhó védelmének köszönhetően nem sejthette, hogy fényképezem.

Miután csillapította a szomját, távozni készült.

Ráciccegtem, mire visszanézett. Semmi félelem nem volt a tekintetében.

A bokros előtt leült egy kicsit vakarózni. Ekkor vált láthatóvá a félénkebb testvére, akit már máskor is láttam, de soha nem mert mutatkozni és mindig a sűrű növényzet fedezékében maradt.

Ráélesítettem, így felismertem benne a sérült szeműt. Talán emiatt a fogyatékossága miatt került alárendelt szerepbe a testvérével szemben? 

3. találkozás

A következő reggel csak egy fotó készült: a domináns ravaszdi mutatta meg magát egy pillanatra. A víz nem érdekelte.

4. találkozás

Másnap csirke csontot vittem a leshez, hátha az élelem jobban csábítja és tovább marasztalja kedvenceimet. Úgy is történt. Csak a bátrabb jött közel, a félénk meg a sűrűben figyelte, hogy testvére befalja az összes kaját, neki semmit sem hagyva.

Ezután jött egy erős hidegfront, amely sok esőt hozott. Feltöltődtek vízzel az erdő-mező kiszáradt pocsolyái, nem csoda, hogy még a madarak is megritkultak az itatómnál, a rókák meg elmaradtak.

Úgy okoskodtam, hogy ha vizet már találnak is, de élelmet nem könnyen szereznek. Segíthetek nekik egy kis csikehússal. Másnapra el is fogyott a kitett csali, csak éppen a távollétemben. 

5. találkozás

Ekkor ismét csirke farhát darabokat rejtettem el a lesem előtt. Ezúttal az elnyomott testvér volt a szemfülesebb. Felkapta a földre tett húst és beszaladt vele a sűrűbe. Ott ette meg, majd jött a következő könnyen megszerezhető falatért. 

Kiszimatolta a tuskó odvába rejtett húst és nagy óvatosan azt is megszerezte.

Már csak egy darab hús maradt, finom szaglása nyomra vezette és felfedezte azt is. (A közeli képen már gyógyultnak tűnik a szeme). Nem maradt ideje arra, hogy elvigye a zsákmányt, mert előkerült az erősebb testvér és neki pucolnia kellett. 

Amaz érzékeny orrával hamar megtalálta az elrejtett csemegét és annak megszerzése sem jelentett nagy vesződséget számára.

Jólesően nyalogatta a száját az ízletes pipihús elfogyasztása után és a következő falat keresésére indult.

A másik tuskónál viszont csalódnia kellett, hiszen onnan már elvitte a testvére a húst, annak már csak a hűlt helyét nyalogathatta.

Mindegyik találkozás a reggeli órákban történt, de aztán egyszercsak abbamaradtak a rókák látogatásai és napról napra hiába vártam őket a szokott időben. Mi történhetett? Talán egy hangos kiránduló csapat, netán egy kvad száguldása riasztotta el őket, vagy csak egyszerűen áttértek éjszakai portyázásra? Nem tudhatom. Még lettek volna terveim velük, de ne legyek telhetetlen! Az utóbbi évek legemlékezetesebb élmény sorozatát köszönhetem a két kamasz rókának. Éljenek sokáig és felnőttként is látogassanak meg néha! 😊