Hogy kerül a csizma az asztalra, avagy mi köze a címben megnevezett okos eszköznek a fotózásomhoz? Mindjárt elmesélem...
Naponta járok a lesemhez a madarakat etetni. Csupán öt kilométert kell megtenni odáig, meg ugyanennyit vissza, ami gyalog már sok, kerékpárral könnyű testgyakorlat lenne (kivéve a téli hidegben), így hát marad az autózás. Ilyen alkalmakkor a feleségem is velem tart, hogy ő is kiránduljon és szívjon egy kis friss erdei levegőt.
Egyik délután akadt némi munkám az etetésen túl is. Egy kidőlt fenyő törzséből fűrészeltem ki egy darabot, azt beástam az itató mellett, remélve, hogy az odaszokott egerészölyvet majd ráültethetem egy jó fotó kedvéért. Csupán fél óráig tartott az akció, addig kedves nejem a kocsiban ült és rádiózott. Már kezdett fázni, amikor ismét a volánhoz ültem. Mindjárt bemelegszel! - biztattam és elfordítottam az indítókulcsot.
Nyekk!- mondta (volna) erre az autónk, ha egyáltalán meg tudott volna szólalni, de még annyi ereje sem maradt az akkumulátornak, hogy életjelet adjon. Újabb kísérlet sem járt eredménnyel. Be kellett látnom, hogy a rádiózás tejesen leszívta a legyengült akkumulátort és így elakadtunk az egyre sötétedő erdőben. Mielőbbi segítséget kell hívnunk! Nyúltam is a nyakamban lógó telefonomért, de csak az üres tokját találtam! Persze, mert a készüléket otthon töltőre tettem. A te telefonod? - kérdeztem reménykedve az asszonyt. Nem hoztam magammal! - jött a lesújtó válasz.
Én magam egyetlen telefonszámot sem tudok fejből, Erzsi is csak egyetlen egyet, a kisebbik fiáét, Attiláét, de éppen a legmegfelelőbbet. Ő tud segíteni rajtunk, hiszen ért a gépjárművekhez. De hogyan tudunk kapcsolatba lépni vele?
Mobiltelefon nélkül az egyetlen esély a telefontokhoz rögzített és így szerencsére nálam lévő kis segélyhívóm, az úgynevezett gondosórám maradt. Csak a gombját kellene megnyomnom és kimenne a riasztás központba. De vajon foglalkoznának-e az ügyünkkel úgy is, hogy nincs baleset, rosszullét, vagy életveszély? Erős kétségeim támadtak, de nem volt más választásunk, elküldtem hát a segélyhívást. Még egy perc sem telt el, megszólalt a kis készülék, azaz jelentkezett a központ egyik női kezelője. Miben segíthetek? - kérdezte kedves, megnyugtató hangon. Gyorsan elmondtuk a gondunkat, kértük, hogy hívja fel Attilát és irányítsa a leshez, a többit ő már tudni fogja. Pár perc múlva újra beköszönt a kedves hölgy a központból. Közvetítette Attila üzenetét, hogy tíz percen belül elindul értünk indító kábellel felszerelve. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy nyugodtan hívjuk újra, ha mégsem sikerülne a mentés. Meghatott ez a gondosság és segítőkészség.
Elárulom, hogy csupán barátaim rábeszélésére rendeltem meg néhány hete ezt az ingyenes segélyhívót, nem gondolván, hogy hamarosan szükségem lesz rá. És lám, az ördög nem alszik, nélküle most nagy bajban lettünk volna.
A mentést várva sem tétlenkedtem, a leszálló szürkületben készítettem néhány szándékosan bemozdított fotót.
Mi ebből a tanulság? Idősebb természetfotós társaim szerezzétek be a Gondosórát és vigyétek magatokkal a terepre! Persze még jobb , ha a telefonotokat sem felejtitek otthon! 😀
Egyébként minden más időskorúnak is javaslom a Gondosórát. A mi kis kalandunknál sokkal nagyobb bajban is segíthet, sőt életet menthet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése