KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. július 28., szombat

Az őzek kezdődő szerelme

Ha július vége, akkor őzfotózás. Ez a programom évek óta. A perzselő forróságot megelőzve mindig hajnalonként járom a harmatos réteket és a kelő Napot már ott köszöntöm.


Nehezen indult az idei szezon. Az őzek egyelőre a kukorica és a napraforgó sűrűjében rejtőzködnek, a fajfenntartás parancsa még nem hajtja ki őket a nyílt térségekre. Ilyenkor csak véletlen és távoli képek készülnek.


Napokig a legnagyobb élményemnek az számított, hogy néhány fotót kattinthattam egy gidáját vezető sutáról, de egyébként semmi érdemleges nem történt.


Pedig minden reggel végigjártam az évek óta megszokott "nagy kört", amelynek teljesítése egyre kevésbé tetszik fájós lábaimnak.


Tegnap fél ötkor rosszkedvűen ébredtem, sajgott minden porcikám. Legszívesebben otthon maradtam volna, de mégis elindultam, hiszen "fotózni muszáj". Azt viszont eldöntöttem, hogy pihenőt tartok és leülök az első réten, aztán lesz, ami lesz! 
Üresnek látszott a két oldalt náddal, bokrokkal és fákkal határolt szép füves térség. Az emelkedő Nap aranyló fénye szétömlött a tájon, de a magasabb növényzet árnyéka néhol hosszan benyúlt a rétre. Magam is az árnyékban iparkodtam előre, amikor riasztó "ugatás" kíséretében kiugrott egy kis bak és egy suta a szemközti sűrűből. Nehogy észrevegyenek gyorsan letelepedtem. Kellett néhány perc, hogy megnyugodjanak. Biztosra vettem, hogy hamarosan újra eltűnnek a bozótban, ahogyan az lenni szokott, de tévedtem: felém fordultak.


A suta egyenesen az irányomba indult és a bakocska lemaradva követte. Hagytam, hogy közelítsenek. Csak akkor kattintottam, amikor a nőstény az oldalát mutatva balra vette az irányt.


Ahogy haladt, beért egy árnyék csíkba. Egyszerre örültem a kecses állat közelségének és a különlegesen szép fényeknek.


Érdekes hatást keltett, hogy az állat árnyékot, az előtér és a háttér pedig közvetlen napfényt kapott. Ráadásul a réti füzény virágai a fényben rózsaszínt, az árnyékban lilát mutattak. 


A kattogásra felfigyelt az éber suta, amely csupán 15 méterre lehetett tőlem.


Terepszínű ruházatom és kuporgó alakom miatt nem ismerhette fel, hogy egy szokatlanul közeli, kíváncsi ember lesi minden mozdulatát. Gyanakodva, de nyugodt tempóban vonult el előttem, miközben szemmel tartotta azt az alaktalan sötét kupacot, ami én voltam.


Amikor a fényre ért és a Nap ismét a szemébe sütött, még hatásosabbnak bizonyult az álcázásom. A gyakori kattogás azonban óvatosságra intette és távolabbra húzódott.


Nem bántam, mert addigra a nyomában haladva elém került a fiatal bakocska.


Legelészve követte párját és a füzények virágjaiból is csipegetett.


 Vagy talán csak az illatukat élvezte? Vagy éppen a sutáét?


Nem, nem, hiszen jóízűen majszolgatta a virágot!


Nagy örömömre ő is árnyékba vonult.


A bak a suta nyomán haladt és rólam tudomást sem vett.


Egy kecses mozdulattal is megörvendeztetett.


Neki is hallania kellett a kattogást, de ő rá sem hederített. Csak ment és eszegetett némán.


Talán már a menyasszonyáról ábrándozott? 


A sutáról, amely egyre jobban gyanakodott?


Olyannyira, hogy nemtetszésének hangot is adott...


... és nyugtalanul szaladgálni kezdett. Talán nemcsak önmaga, hanem kis vőlegénye biztonságáért is aggódott?


A riasztás hatására a szerelmes őz legényke is felém pillantott.


Á, nincs itt semmi veszély, a butácska sutácska megint fölöslegesen hisztizik! - gondolhatta...


... és nyugalmát megőrizve jóízűen elmajszolt egy levelet.


A suta viszont nem hagyta annyiban: egyre jobban meresztgette rám a szemét...


... és mondta a magáét azon a csúnya, ugatásszerű riasztó hangon.


Erre már a bak is feleszmélt és rám nézett. Az a kattogó valami talán tényleg veszélyes! 


És megugrott.


Az őz lány már biztonságos távolságból nézett vissza rám...


... de a legényke talán még nem ocsúdott fel teljesen a szerelmi álmaiból.


A suta végtére is megiramodott, a kis bak követte és nemsokára messze jártak.


Kereken egy órán át élveztem a társaságukat, lestem minden mozdulatukat és kattogtattam. Nem csoda hogy megelégelték. Miért is maradnának? Várja őket a rét, az erdő és a szerelem! Olyannak tűntek nekem, mint a tapasztalatlan fiatal szerelmesek: még csak "járnak egymással". Talán szex is lesz hamarosan, de nem fognak együtt megöregedni. Majd jön egy javakorabeli hím, elveri a kicsi bakot és elhódítja a szép kis sutát, akinek jövőre talán már iker gidái lesznek. A bakocskának meg ki kell várnia a sorát, amíg érett "férfikorba" ér, hogy kivívja a jogot a saját utódokhoz. Mert ez az élet rendje!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése