KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2014. június 18., szerda

Új vadászmezőkön

1) Festő Józsi barátommal új helyeken próbálkoztunk szarvasokat látni. Már az első pillantásra megszerettem a környéket, amely kitűnő díszletet adhat a vadfotókhoz. A magaslesről három, fákkal szegélyezett rétre is kitekinthetünk. A szarvasok persze itt sem mutatkoznak nappali fényben, de kis szerencsével akár még a lenyugvó nap különleges fényét is felhasználhatjuk.









2) Egy hét múlva újra itt próbálkoztunk. Időközben lekaszálták a füvet. A legtávolabbi rét előtt, úgy kétszáz méter távolságban egy róka keresgélt. Hosszan mutatta magát, párat kattintottam rá, csak úgy unalom űzésből. Az egyik képet Józsi kedvéért nagyítottam ki a róka szép beállása miatt, talán majd felhasználja egy festményéhez.


Ezután két órán át hiába vártuk a szarvasokat. Közben a szép rókán sajnálkoztunk, hogy miért nem jött közelebb! Hát még akkor milyen szerencsétlennek éreztük magunkat, amikor a róka mögötti távoli fasor hézagain át megláttuk a vonuló szarvascsorda agancsainak felvillanását!
Egyszer egy malacos koca bukkant fel a sűrűből, de szinte azonnal vissza is parancsolta kicsinyeit és még egy árva fotót sem hagytak emlékül. A kezdődő szürkületben csupán egy fiatal szarvas merészkedett ki elénk. 


Már elmentünk volna, ha a szarvas nem marasztal. Egyszer csak Józsi megbökött és nevetve súgta: Itt jön egy róka a les alatt! Hülye helyzet: a róka nem láthatott minket, de mi sem őt. Elmegy, ha nem cselekszünk. Lekaptam a gépet az állványról és a palánkon kihajolva becéloztam a komát, aki pont alattunk motoszkált. Éppen akkor pillantott fel.


Ösztönösen elugrott, de bizonytalanul vizsgálgatott.


Tétovázva odébb sétált.


Aztán megállt még egy ellenőrzésre, mielőtt elpucolt.


A zoomnak megint jó hasznát vettem, viszont a stabilizátort elfelejtettem bekapcsolni és így a gyenge fényben nem lettek igazán jók a képek. A meglepett róka élménye viszont feledtette a délutánunk sikertelenségét.

3) Harmadszorra egyedül próbáltam szerencsét. Újra felkaptattam a szuszogtató dombokon, de most a távolabbi réthez igyekeztem, oda, ahol az agancsosokat láttuk. Kínos mosoly ült ki az arcomra, amikor a magam mögött hagyott régi helyen három szép bikát láttam legelészni, ráadásul jó fényben, hiszen még csak este hat óra volt! Úgy látszik, a szarvasok   "itt a piros, hol a piros" játékot űznek velem, én sohasem nyerhetek? Most már mindegy, itt maradok! - döntöttem. A bikák egyébként is addig-addig legelésztek, amíg eltűntek a két rét közötti völgyben. Persze azért reménykedtem, hogy még előkerülnek.
A lessátrat ugyan magammal cipeltem, mégis inkább csak fedezetlenül ültem le a székemre a bokrok között egy olyan helyen, ahonnan mindhárom rétre ráláthattam. Néha felálltam és körbenéztem, de egyetlen állat sem tévedt arra. Eseménytelenül telt el több, mint két óra. A bizakodásom (és a fény) az idő előrehaladtával egyre fogyatkozott. Már kezdtem volna szedelőzködni, amikor mögöttem kilépett az első szarvas az erdőből, majd követték őt a többiek. Egy csapat fiatal bika!


Csak egy komolyabb agancsos volt köztük.


Végigvonultak a domb tetején, végig jó háttér előtt.


De miért sietnek annyira?


Csak néha csippentettek valamicskét a friss fűből és a völgy felé tartottak. Lassan eltűntek a szemem elől.


Nosza, kaptam az állványra rögzített gépet és utánuk eredtem. Jó száz métert tehettem meg, amikor újra megpillantottam őket. Már a túlsó erdőszélen jártak.


Túl távol voltak, a fény pedig egyre fogyott, de azért kattogtattam.


A rejtekadó erdő közelségében már bátrabban legelésztek, időztek még kicsit, de lassan elszivárogtak. Ahogyan az idő is...


Elmúlt fél kilenc, amikor a kaland véget ért. Búcsúzóul még megörökítettem a szép nap végét, amikor végre szerencsém volt a szarvasokkal.

Jókedvűen vágtam neki a gyalogútnak. Egy tisztáson disznók és malacaik keresgéltek élelem után. Bár erősen fújtattam a kaptatón, de így sem vettek észre. Vegyem elő a gépet? - hezitáltam. Á, nem kellenek! - mondtam le a sötétség miatt amúgy sem sokat ígérő képekről. A fő, hogy a szarvasok megvannak! - és vidáman, koromat meghazudtoló iramban tettem meg az utat a kocsimig. 

4 megjegyzés:

  1. Ismét egy tartalmas bejegyzés remek képekkel és szórakoztató kiegészítő szöveggel. A róka neked gyakran "bejön", de hát te már gyakorlott vadfotós vagy, na és a befektetett munka meghozza a gyümölcsét.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszettek a fotók az új vadászmezőről, különösen például a lenyugvó nap fényében készültek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Azóta is próbálkoztam párszor, de ilyen szép fényben nem tudtam állatot fotózni.

      Törlés