Csúf, ködös, párás, szürke napok peregnek egymás után ebben a szokatlanul enyhe decemberben. Az embernek nincs is kedve kimozdulni otthonról, de a tespedéses begubózás sem jó. A fotózáshoz kevés a fény és az esemény. Egy-egy kirándulás, gombászással fűszerezett erdei séta azért még hoz némi mozgalmat a tétlenségre kárhoztatott fotós életébe. Újdonság számomra, hogy ilyenkor lehet téli laskagombát szedni az öreg nyárfákról.
Kevés a szín a természetben, legfeljebb néhány bogyót termő bokor vidámítja az ember szemét. De azokon is kevesebb a termés, mint más években. Nem is izzik a galagonya, hanem csak ázik a szitáló esőben.
Csupán a szenvedély és a reménykedés készteti a fotóst arra, hogy beüljön a les sötétítő üvege mögé és várja, hogy a szürkeségből feltűnjék egy-egy madár. Például a kedves kis őszapó.
Vagy az örökmozgó bokorugráló ökörszem.
Az élelmes szajkó be-belátogat, válogatósan megszemléli a mag kínálatot. A kukoricát már unhatja, mert inkább a kis madarak elől hordja el a napraforgót.
A leghűségesebb vendég a nagy fakopáncs, abból is az asszonyság. Ő mindig megjelenik, amikor a cinkék röpködésére felfigyelve szotyizni támad kedve.
Egy ritkább harkály féle, a közép fakopáncs is kikérte a részét az ízletes olajos magokból, ameddig az irigy nagyobb rokona el nem üldözte.
És meg kell még említenem a csuszka párt is, akik nagy lendülettel érkeznek, szétrebbentve a cinkéket, egyszerre több magot is felcsippentenek és elrepülnek velük a téli éléstárukhoz, ahol elraktározzák ínségesebb időkre.
Egyik unalomba hajló fotózásomat egy rég nem látott vendég érkezése pezsdítette fel. Egy hím karvaly tért be a leshez és egy tuskón megpihenve mérte fel a zsákmány szerzés lehetőségét.
Ilyenkor persze síri csend ül a környékre, a kicsi madarak közül egy sem mozdul ki a bokrok biztonságos fedezékéből.
Némi tétovázás után a karvaly a vízbe ugrott, hogy megfürödjék, de eleinte még ott is csak a szeme járt prédát kutatva.
Aztán persze megmerítkezett és a víz alá bukva, szárnyaival verdesve szórta magára a vizet. Úgy látszik nem zavarta, hogy a hőmérséklet nem lehetett több 2-3 foknál.
Miután kellően átázott, felröppent a tuskóra, megrázta és rendezgetni kezdte a tollait, mielőtt távozott.
Ugyanilyen váratlan meglepetésként ért, amikor az egyik kiülésem alkalmával beköszönt egy egerészölyv, pedig semmi neki való csalétek sem késztette erre.
Igen, jól emlékszel barátom: ott szokott lenni a husika, vagy a tuskón! Oda is felröppent és újfent csalódnia kellett. Látogatásával azonban jelezte, hogy mégiscsak elmúlt az ősz, kevesebb a táplálék, ezért szívesen venne néhány potya falatot.
Értek én a szóból, legközelebb már kikészítettem egy kis húst az ölyvnek. Sokáig váratott. Az amúgy is szürke időben már erősen sötétedni kezdett, amikor berepült és leült a csali mellé.
Úgy gondolhatta, hogy inkább egyedül vacsorázna és nem a leskunyhóban esetleg kuporgó fotós szeme láttára, azaz megmarkolta a húst és el akart repülni vele, de azt jól rögzítettem. Így aztán üres kézzel, azaz karmokkal távozott, azzal a tudattal, hogy majd másnap reggel visszajön érte.
Ködpárna borul fölénk és nem akar mozdulni. Egyhagúan telnek a napok, hiába várom, hogy előtűnjék a nap, vagy essen a hó, de már egy szép zúzmarás reggellel is beérném. Tél csak a naptárban van és nem a természetben. Pedig már néhány téli madár is megérkezett, alkalmat adva a fotózására.
Elsőként egy hím csíz mutatta meg magát.
Pár nappal később egy süvöltő, még hozzá egy szép hím látogatott meg.
A legfrissebb örömöt egy magányosan betérő szomjas fenyőrigó szerezte egy végtelenül unalmas, borongós hangulatú lesezés megkoronázásaképpen.
Szóval már a téli madarak nagy része is megérkezett, ha nem is tömegesen, azaz jöhetne már a látványos havazás. Ám az előrejelzések szerint még sokáig megmarad ez a lehangoló, szottyos idő.
Hogyan zárhatnám valami vigasztalóval ezt a bejegyzést?
Talán azzal a naplemenetével, amely kivételes ajándék gyanánt az egyik szürke napomat búcsúztatta és színesítette.
