Az ölyvek vacsorája

Régóta nem gondoltam az ölyveimre, mígnem az egyik fotóstársam érdeklődése újra eszembe juttatta őket. Biztosan a fészekrakással lehetnek elfoglalva, sőt, lehet, hogy a tojó már a tojásokon ül! 

Tegnap délután jobb dolgom nem lévén felkerekedtem, hogy felderítsem a helyzetet.

Húst tettem a tuskóra, kiegészítettem a lassan fogyó napraforgó és kukorica készletet és beültem a kuckómba, az üveg mögé.

Nem sokat teketóriáztam, lejátszottam néhányszor az ölyv nótát, hogy jelezzem: az uzsonna tálalva van. Talán tíz perc sem telhetett el, válasz érkezett! Közelről szólt a vijjogás és mindjárt felelt rá egy távolabbi. Itt vannak! A tojó hamarosan megjelent a kedvelt fenyőágon, de nem vetette rá magát a csalira. Nézelődött, tétovázott, majd tovább szállt.

A hím távolabb várakozott. Kölcsönös vijjogással kommunikáltak, miközben ide-oda röpködtek, majd megint leülve húzták az időt. 

Az óvatoskodás folytatódott. Mindig a domináns madár, a tojó volt közelebb a húshoz.

Évek óta figyelem az ölyveket, de nem értettem a mostani viselkedésüket. Egymástól nem tarthattak, mert többször egymás mellé ültek a háttérben. Netán egy harmadik idegesítette őket? Telt az idő és a tojó nem jött a húshoz, csak mindig kerülgette.

Időnként a fejem fölött hangoskodott, aztán megint új helyre ült és gyanakodva nézelődött.

Hosszú percekig tanakodott, majd odább szállt, hogy aztán más, közeli helyen telepedjék le. Vagy éppen ugyanott, ahonnan elindult.

A fény a felhőzet vonulása folytán egyre változott. Egy tyúkocska éppen jó fénynél érkezett egy kis kukoricázásra.

Egy másik jércikének izgalmában "égnek állt a haja". A kapkodó szemezgetésnek az ölyvek átrepülése vetett véget, mert a nagy madár látványa talán a veszélyesebb héját juttatta a fácánok eszébe, attól pedig menekülni kell!

Az ölyv tojó sokadszorra jelent meg a hús fölötti ágon. Ideges nézelődés, toporgás, ...

... aztán végre leszállt.  A tuskó helyett a földre. Ott is hosszú percekig egy helyben vizsgálódott, míg végre megindult a hús felé. 

Vártam, hogy felugorjék, de amint a lába érintette a tuskót, már röpült is tovább!

Már lassan három órája tartott a huzavona, a fény fogyott, nagyobb érzékenységet kellett választanom. 

Egy szemfüles szajkó kihasználta az ölyvek tétovázását és megdézsmálta a csirkehúst, de néhány csippentés után elszelelt.

Fél öt lehetett, uzsonna helyett inkább vacsora idő, amikor végre megtört a jég és beszállt a madár.

Hosszú órák időhúzása után végre megvetette a lábát a farönkön, de még át kellett lépnie a hús közelébe.

Ezekre a látványos mozdulatokra vártam!

Láthatóan jól estek neki a csibe falatok.

A hús tépkedéséhez a szárnyával is segítenie kellett.

A táplálkozásban kis szünet állt be, a madár felnézett. 

Tekintete elárulta, hogy a párja közelebb húzódott. 

A hím illedelmes, halk sipítással jelezte, hogy ő is kér az ennivalóból. A tojó ott is hagyta a maradékot. Egy közeli, de rosszul fotózható ágon már a csőrét törölgette. A hím karnyújtásnyira ült egy ágon és készült a leszállásra. Már majdnem ráfordítottam a gépet, hogy legyen legalább egy fotó róla is, de meggondoltam magam és inkább a tuskóra érkezését vártam. Jól tettem, mert helyette újra a telhetetlen tojó szállt le! 

Megragadta a rögzítésből éppen kiszabadult konc maradékot és elrepült vele. Hoppon maradt párja utána vetette magát. Hogy kapott-e még valahol az erdő mélyén a húsból a muja, vagy csak túl udvarias hím madár, azt nem tudhatom. Az olyan bizonytalan, mint a kutya vacsorája. :)

Lehet, hogy azért kisebb termetű a fiú ölyv, mert mindig ő húzza a rövidebbet? :) 

Igaz, a tojónak meg kell a kalória, különösen mostanában, a tojás rakás idején.