KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2015. december 17., csütörtök

Szelíd ölyvek

Legutóbbi bejegyzésem óta egy teljes hónap telt el fotózás nélkül. Miért? Az okok között betegségre, és általános motiválatlanságra hivatkozhatok. Persze a szürke, borús, ködös, szokatlanul enyhe időjárás is hátráltatott. De félre a nyavalygással, felejtsük el a rossz dolgokat és nézzünk előre!
Hová is mehetnék, ha végre fotózni támad kedvem? Csakis az erdei lesemhez. 
Egyébként ott sincs nagy élet, kevés madár jár az etetőre. Az ölyvek ugyan eszegetik a csalit, de többnyire csak a közelben üldögélve őrzik. Tegnap két ragadozót is elriasztottam a leshez menet. Kétségesnek tartottam, hogy visszajönnek-e még, de azért csak beültem a kunyhómba, mert "fotózni muszáj!". ( Főleg ennyi kihagyás után.)
Kezdetben egy fakopáncson kívül semmi sem jött a közelembe, ő is inkább csak jóllakottan függeszkedett egy fácska derekán.


Fekete harkály hangját hallottam a közelemben. Nosza válaszoltam neki a telefonommal, mire nehéz szárnysuhogással átrepült a kunyhóm felett, de nem mutatkozott. Később holló kiáltozott, neki is "elhúztam a nótáját". Érdeklődve válaszolgatott és meg is mutatta magát - röptében, de leszállni nem akart. Pedig, de jól mutatott volna a húsnál!
És, ha már úgyis madárdalokat szolgáltattam, miért ne játszanám le az ölyvek vijjogását? Meg is tettem néhányszor. Egyszer csak válasz érkezett, de nagyon panaszosan. A síró hang olyan volt, mintha fióka rimánkodna élelemért. És ez a sírás egyre közelebbről hallatszott, végül feltűnt egy ölyv a színen.


Óvatosan kémlelt a hús felé. Már lestem a pillanatot, amikor rárepül, de ehelyett egy kis fára ült és szinte vele egy időben egy másik madár is szorosan mellé telepedett...


... de csak egy pillanatra, mert rögtön rávetette magát a csalira, szárnyát kitárva védelmezte zsákmányát a másik elől.


Mohón nyelte a csirkehúst...


... miközben a másik a fán maradt, mintha ráparancsoltak volna.


Az alárendelt madár a másik falatozását siránkozással vette tudomásul, aztán közeledni próbált.


Miközben gyámoltalankodását figyeltem, azon tanakodtam, hogy milyen kapcsolat lehet a két madár között? 


Talán az öreg falatozik és a távol tartott madár a fiókája lehet ?


Tollazata után úgy gondoltam, hogy inkább a másik is felnőtt madár.


De vetélytársak nem lehetnek, mert az agresszió legkisebb jelét sem véltem felfedezni közöttük.


Az elsőként falatozó madár már degeszre tömte a begyét és a másik türelmesen várt a sorára.


A helyzet arra utalt, hogy teljes az egyetértés közöttük.


A húson ülő ragadozó mindenesetre továbbra is védelmezte zsákmányát a szárnyával, a kirekesztett csak néha hallatott sürgető sirámot.


 Mintha látni sem bírta volna társa dőzsölését, az éhes madár elrepült, de aztán ismét visszatért. Egy fenyő ágai között várt a sorára.


Kis idő múltán újabb közeledési kísérletet tett.





A szelíd sürgetés végre elérte célját. A domináns madár átadta a maradékot, ...



... de a közelben maradt.


A helyzet egyre inkább a madarak udvarlásához hasonlított, amikor ajándékot adnak párjuknak.


Annak örültem, hogy az ölyvek rólam tudomást sem véve természetesen viselkedtek, láthatóan jól érezték magukat egymás társaságában.


A jóllakott madár aztán elrepült, de a közelből továbbra is szólongatta társát, ugyanazon a furcsa, sírós hangon, amelyet közeledésükkor hallattak. Az ott maradt ölyv eszegetett ugyan, de nem olyan mohón, mint a másik, mintha nem is volna igazán éhes. 


Akkor mégsem fióka lehetett? Talán ő vezette éhező párját a konchoz? Talán egy udvarlási szertartásnak voltam tanúja valóban? Ezek szerint az ölyveket is megzavarta ez az enyhe időjárás és tavaszt érezve idő előtt már párba álltak? Az általános felmelegedés az ölyvek korai összemelegedését okozta? :)
Ezt a feltevésemet erősíti az is, hogy az újra lejátszott vijjogás hatására az éppen még falatozó madár féltékenyen azonnal a párja után repült. Még a maradék húst is ott hagyta.

2 megjegyzés:

  1. Ha hiszed, ha nem éppen tegnap este gondoltam Rád, hogy milyen régen írtál blogba. Örömmel olvasom, hogy most már minden ismét rendben van Veled! Remek és valóban elgondolkodtató posztot és képeket hoztál.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy gondoltál rám, azt meg különösen, hogy megnézted és értékelted a bejegyzésemet.

      Törlés