KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. június 27., szerda

Nyári ölyvezés

Az alábbi képnek semmi köze nincs a címhez, de tetszik, hát megmutatom.
Mostanság a nefelejccsel benőtt Galga parton szép számmal röpködnek a sávos szitakötők. A kék színű hímek a víz feletti növényeken üldögélve várják a párjukat.


A napokban ismét az itatós lesemnél próbálkoztam. A hőség ellenére nagyon kevés madár közelített.
Őket sem a víz érdekelte, inkább csak körülnéztek és máris továbbszálltak. Egy fiatal citromsármány megült egy pillanatra az itató szélén.


A meggyvágók egy fiatalja egyenesen hátat fordított.


Volt még egy vadgerle látogatóm is, de még csak bele sem kóstolt a vízbe, máris elriadt.


Korábban a közelben ólálkodó karvalyokra fogtam, ha ekkora pangást tapasztaltam, idén viszont még a színüket sem láttam.
A "legértékesebb" vendégem egy fácánkakas volt. Gyanakodva dugta ki a fejét a vaddohány levelek közül és sokáig tanakodott, hogy áthaladhat-e a les előtt?


Természetesen nem láthatott, de sejthette, hogy a kunyhóban rejtőzöm, mert sokáig tétovázott.


Végül kiugrott és elszaladt. Egy fél óra múlva visszaóvakodott, felkapott pár szem kukoricát és máris továbbállt. Még jó, hogy egy képet sikerült készítenem róla és tükörképéről.


Törtem a fejem, hogy miképpen lendíthetném fel az itatóm forgalmát? Jobb híján az ölyvek jutottak eszembe. Télen mindennapos vendégeim voltak, kis túlzással csak hívnom kellett őket és máris megjelentek. Mi lenne, ha most is próbálkoznék? És elkezdtem az etetésüket. Ismét kikerült néhány csirkehús darab a les elé. Az másnapra mindig el is fogyott, de még távolról sem láttam az elfogyasztójukat. Néhány délután ki is ültem, de hiába. 
Bár a fények délelőtt nem kedvezőek, tegnap mégis ekkor próbálkoztam, mert déltől esőt jósoltak. Kihelyeztem a húst a tuskóra és gyorsan elrejtőztem az üveg mögé. 
Az első óra eseménytelenül telt. Távolról kakukk és sárgarigó szólt, én is lejátszottam néhányszor a nótájukat, bár még sohasem tapasztaltam, hogy ennek hatására közelebb jöttek volna. És, ha már az ölyvekre vártam, az ő hangjukat is megszólaltattam egyszer-kétszer.
Unaloműzőként az internetbe is bele-belenéztem és amikor a telefonból felpillantottam, már ott ült előttem az ölyv. Hangtalanul, a hátam mögül érkezett.






Néhány percnyi falatozás után elrepült a madár, de aztán nagy vijjogással visszatért. 


Nem egyedül jött. A párja a közelből válaszolgatott neki, majd hamarosan ő is megjelent a tuskón. Az első madár tehát a zsákmányt ott hagyva elrepült és odavezette a párját, mintegy meghívta ebédre. Télen ennek az ellenkezőjét tapasztaltam: ellenségként viselkedtek. Igaz, hogy akkor a túlélésük múlott azon, hogy megtömjék a begyüket.




Pár együtt töltött pillanat után helycsere történt és a második ölyv folytatta a hús tépkedését.





Természetesen néhány közelebbi képet is készítettem.





Az egy órányi fotózás azzal ért véget, hogy elfogyott a hús. Ekkor persze már nem volt értelme maradni, az ölyv elrepült. Aznapra jóllakott, talán már vadásznia sem kellett. 
Én sem voltam elégedetlen, örömmel vittem haza a memóriakártyán ennek a jól sikerült lesezésnek a képeit. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése