KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2017. január 14., szombat

Ölyvek a hóesésben

Itt a régen várt igazi tél a nyakunkon. Eleinte csikorgóan fagyos napokat hozott, de csak kevéske havat. Pedig egy fotós számára a fehér csapadék elemi szükséglet, ha téli hangulatú képeket kíván készíteni. Én pedig nagyon vágytam erre. Kerestem is a lehetőséget: hajnalonként jártam a turai határt, jobb híján havas tájképek után. A vékony lepel azonban alig látszott meg a földeken.




A leghidegebb hajnal -21 fokot hozott és én őzeket szerettem volna fotózni. Naivan cserkelésre gondoltam, de mindjárt rájöttem, hogy ez lehetetlen, amikor a kocsiból kilépve a talpam alatt megcsikordult a fagyott hó. Lépteimmel olyan zajt keltettem a nagy csendességben, hogy jöttömre minden állat  elmenekült. Kocsiból sem volt jobb a helyzet. Egyetlen valamire való képet illesztek ide, csupán igyekezetem bizonyságául.


Ami nem megy, azt ne erőltessük! Maradt tehát a lesem és az ölyveim. Csakhogy az éjszakánként lehullott kevéske hó a nagy mínuszok dacára délutánra teljesen elolvadt. Csak az itató jege őrizte meg a fehérséget. Az ölyvek menetrend szerint jöttek is, de furcsa képek készültek: elől némi fehérség, egyébként a megszokott kopárság. Hát ez nem az igazi!





Az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ölyveimet nem leszek képes összeuszítani. Türelmesen kivárták, amíg a szemfülesebb, elsőként érkező madár elveri az éhségét, aztán békésen helyet cseréltek.



Őszintén szólva nem tudtam, mitévő legyek? Az eddig alkalmazott csirkehúsos csalizás bevált. A fotózás tervezhető volt. Valahányszor kitettem a jó falatot, garantáltan leszálltak elém az ölyvek. De csak az összeszokott pár, a béketűrők. Ebből sosem lesz verekedés!
Tegyek ki nagyobb mennyiségű kaját, hogy más ölyvek is észrevehessék? Tavaly így tettem, akkor is csak a békés ölyvek jöttek, viszont akkor ettek, amikor nem lehetett fényképezni: a hajnali vagy esti derengésben. A mindig elérhető húsra viszont még egy róka is besétálhat... Ej, mit veszíthetek, megpróbálom!
Találkoztam a vadásszal és megkértem, tegyen ki belsőséget. Pár nap múltán jött a telefon: előző nap kikerült a hús a leshez. No, megyek és elrendezem! Hát, amint a közelbe érek, elrepül a két ölyv és egy holló! Hurrá! Hollót fogok fotózni! - vidultam fel. A kívánt helyre húztam a zsigert és beszállókat tettem a közelbe. Kinn a hús, kész a díszlet, jöhetnek a fotóalanyok!
Másnap még sötétben foglaltam el a leshelyemet. A mínusz 10 fokban nem tetszett a várakozás, mert hogy sem ölyvek, sem hollók nem mutatkoztak. Három óra után feladtam.
Ebéd után visszaültem, de semmi remény keltő esemény nem történt. Miért nem jönnek a madarak?Tegnap telezabálták magukat, most nem éhesek? Már megbántam, hogy változtattam a bevált módszeremen. Újabb három órányi fagyoskodás sovány eredménye annyi volt, hogy egy fácán kakas gyalogolt át a havas itatón. Nem tagadom, elkedvetlenedtem.


Másnap reggelre öt centi friss hó hullott. Irány a határ! ... de abban sem volt sok köszönet. Láttam ugyan két rókát és fotóztam távoli őzeket, de utólag minden képet töröltem. Éppen hozzáfogtam a hóhányáshoz, amikor újabb havazás kezdődött. Nagy pelyhekben sűrűn hullott az áldás. Olyan szépnek találtam, hogy félredobtam a hólapátot és elindultam a kunyhómhoz. Ha mást nem, kis énekes madarakat fogok fotózni havas környezetben. Az előző napi csalódás után ez volt a nem túl nagyra törő tervem.
Csakhogy a sűrű havazásban még a cinkék sem jöttek. Mi történt a madarakkal? Bárkivel beszélek, mindenkitől csak üres madáretetőkről hallok. 
Egy óra múltán kezdtek szállingózni a széncinegék. Az első szajkó jöttét már nagy eseményként éltem meg.


Az élelmes madár a behavazott húsra is hamar felfigyelt.


Az előző napi fagyoskodás után a nulla fok közeli hőmérséklet már szinte kellemesnek tűnt. A csapadék hol hó, hol eső formájában ért földet. Az ölyvek nótáját többször lejátszottam, eredménytelenül. Mégis, valami belső nyugalommal vártam őket. Párszor láttam ölyveket átrepülni az erdőben. Közeleg az ebédidejük! - biztatgattam magam. ( Az én elhalasztott ebédem már nem is izgatott.)
Egy óra tájban beült egy ölyv egy közeli fára és egy másik az erdő túlsó felén telepedett le. Hosszú percek után végre leszállt a húshoz a közelebbi madár. Szokatlanul sötét színezetéből arra gondoltam, hogy ismeretlen, nem láttam még őt a lesemnél.


Nem sokáig tépkedhette a húst, mert rárepült a helybéli tojó. Kár, hogy életlen lett a kép!


Az idegen ölyv elijedt, a támadó helyet foglalt a hóban.


Birtokba vette a koncot, testtartásával jelezte, hogy ő a gazda.


Az idegen nem ment messzire, a tuskóra telepedett.


A helybéli ölyv viszont a bal oldali beszállón foglalt helyet.


Látszott, hogy újabb támadásra készül.


A tuskó túl közel van a konchoz, nem maradhat ott a betolakodó! És persze az mentette is a bőrét.




A győztes diadalmasan foglalta el a stratégiai magaslatot.




Alig tudtam követni a gyors eseményeket. Az illetéktelen madarat szem elől tévesztettem. De a győztes sem maradt sokáig...



Arra a fenyőágra telepedett, ahol már sokszor lefényképeztem. De ilyen idilli, havas, hóhullásos környezetben még soha!


Annyira szépnek találtam a téli erdőt, hogy többet akartam mutatni belőle, ezért visszazoomoltam.


A faágról ismét a tulajdona mellé reppent a győztes és ott mutatta meg magát ellenfelének. Itt én vagyok az úr, ezt jegyezd meg! - sugallta a testbeszéde.


A pillanatnyi szünetben felfedeztem az elüldözöttet. Még a közelben maradt.


Ezt a másik nem hagyhatta, a közelében ült meg, újabb támadásra készen.


Még egy-két képre volt lehetőségem.



Hamarosan mindketten elrepültek. Még várakoztam egy kis ideig, hátha visszatér egyikük, másikuk. Közben jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy ha nehezen is, de csak beérett az ölyves projektem. Méghozzá éppen a legjobbkor, szép havas környezetben! Mégsem olyan szerencsétlen ez a 13 -ai péntek!
Nem tudom, elég volt-e a lecke a hústolvajnak? Én persze szeretném, ha még visszatérne, ráadásul olyankor, amikor tanúja lehetek az újabb csatározásnak. Tavaszig még van idő!

2 megjegyzés:

  1. Rég jártam itt, de ismét remek képeket látok tőled. Igaz, csakis erre számítottam.
    Pár éve, mikor az ölyves projektemen dolgoztam én is azt tapasztaltam, hogy amíg nem hullt le a hó nem jöttek a madarak. Kellett a 20cm-es hóréteg és egy hét kemény fagy, hogy megéhezzenek.

    VálaszTörlés
  2. Kedves Erzsébet, örülök, hogy ismét meglátogattál. Kedvező véleményedet nagyon köszönöm. Most már minden feltétel adott a jobb képekhez, remélem, lesznek is.

    VálaszTörlés