KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2017. március 26., vasárnap

Apró élmények

Ez időtájt, kora tavasszal nem bővelkedem a jó fotós témákban. Az etető már nem, az itató még nem működik és a fácánok is elszoktak tőlem. Az ölyveket még becsalhatnám, de már nem tudnak újat mutatni. Hiába vannak ismét belvizek a turai határban, a vízi madarak még nem járják őket. Vajon fogják-e egyáltalán?
Marad a turai táj, mely nem túl látványos, de a hajnalok széppé tudják varázsolni. Hát még, ha állat, vagy madár is kerül a képre!



Egyébként meg a pirkadat színei gyönyörködtetnek.


A látóhatár fölé emelkedő Nap korongja még vörös, ...


... de néhány perc múltán, tovább emelkedve már fehéren izzik.


Az időszakos tavacska vize szépen tükrözi és megsokszorozza a napkelte fényeit.






A fűzfa barkái már sárgán virágozva ontják a virágport a méhek nagy örömére.


Számtalanszor fényképeztem már a színes ég előtt hajladozó nádbugákat is, de nem tudom kihagyni az adódó jó alkalmat.


A látványos szín- játék azonban csak néhány percig tart, addig kell kattogtatni. Azután elfogynak a színek és a tükröződések varázsukat vesztik. 


Az állatok ilyenkor talán még a szokottnál is óvatosabbak, csak távolról láthatók.



Csak a lassanként szerelmi lázba kerülő nyulak nem veszik észre néha időben a fotóst.


Persze itt vannak azért a korai vadvirágok, de azokat is számtalanszor lefotóztam már az évek során.
Idén újításképpen a halszem optikámat próbáltam ki e célra, hogy a környezetet is jobban láttassam.






Azért készült néhány kép teleobjektívvel ...


... és egy öreg lencsével is.


Tamás barátom szép közeli őz fotókat készített mostanában a szigeten. Tegnap napkelte előtt kiültünk a bevált helyére, a Vízmű területen egy vetés szélére. Még alig pitymallott, a Duna menti nyárfák sziluettjei jól mutattak az ég kékjében.


A korai derengésben átszaladt előttünk néhány muflon. Kár, hogy túl korán, még rossz fényben jöttek és sietősen távoztak.


A nagy messzeségben dám bikákat láthattunk, de a fotózáshoz túl távol voltak. A szemközti erdő szélén őzek mutatkoztak. Legelészve közeledtek ugyan valamennyit, de végül visszafordultak és eltűntek. Mögöttünk, a bokrok sűrűjében fácán kakas rikoltozott. Éppen arra figyeltem és emiatt majdnem elszalasztottam a kerítés átjáróján hirtelen kilépett őzet.


Mozdulni sem mertem, de azért még sikerült egy képet készítenem a meglepett bakról, mielőtt elugrott volna.


Ez a szép, barkás agancsú kis bak volt számomra az utóbbi idők legnagyobb zsákmánya. Van, amikor egy kép többet ér, mint máskor egy egész sorozat.
Ha apránként, nehezen  gyűjtögetve is, de lám, azért összejött néhány kép ebből a téma szegényes időszakból és ez ad némi reményt az élménydúsabb folytatásra. Úgy legyen!

2017. március 13., hétfő

Két fotózás

Tamás barátommal azelőtt minden hétvégén emlékezetes fotós túrákat tettünk a szigeten. Mostanra megritkultak ezek az alkalmak. Talán amiatt is, hogy már kevesebb a szabadidőnk. Hol egyikünknek, hol másikunknak kell unokákat pesztrálni. Leginkább mégis a téma hiánya okozza azt, hogy ritkán tudunk közös programot találni. Kedves fotós barátom nemrég meghívott az erdei lesébe, ahol már rókát, muflonokat és héjákat is fotóztak. Nos, a közösen eltöltött három óra alatt ilyen különlegességek nem mutatkoztak, de az etetőnél és az itatónál is szép madár forgalomnak örülhettünk.










Legutóbb a szigetről a Pilisbe autóztunk, hogy kökörcsineket fényképezzünk. Évek óta nem jártunk itt és kétséges volt, hogy nem jöttünk-e túl korán, azaz találunk-e egyáltalán kinyílt virágokat? 
Már messzire behatoltunk a termőterületre és csupán két bimbós fekete kökörcsin tövet találtunk. 



Szerencsére később, a sziklák között, egy szélvédett helyen rábukkantunk a leánykökörcsinekre is. Első virágaik éppen nyílóban voltak, tehát jókor jöttünk! Mint akik kincset találtak, olyan mohón vetettük hasra magunkat a természet törékeny kis csodái előtt és fotózni kezdtük őket. Később kirándulók és fotósok is jöttek, át kellett adnunk a helyünket, de egy újabb jól sikerült fotós kirándulás örömével tértünk haza.









2017. március 8., szerda

Határjárás

Még alig múlt el a február, de a kellemes, tavaszt idéző március eleji napok már ismét hajnali fotós sétákra csábítanak. Igaz, hogy a rétek még kopárak, de a vetések már ígéretesen zöldellnek. A sár miatt csak gyalogosan tudom felkeresni kedves vadászterületemet.
Az egyik pirkadatkor ahhoz a lankás gabona táblához igyekeztem, ahol legutóbb őzeket sikerült meglepnem a kelő Nap fényében. Amint most a dombtetőről kelet felé tekintettem, csak egy komótosan ügető mezei nyulat pillantottam meg.


A gyenge fényben és a nagy távolság miatt alig vettem észre a bálák tetején szimatoló rókát. Hosszasan szöszmötölt, forgolódott és többnyire csak a hátát mutatta.


Hogyan kerülhetnék közelebb hozzá? Megint ez járt a fejemben, pedig számtalan eset bizonyította, hogy a nyílt terepen szinte sehogy. A vöröske le is ugrott a bálákról és eltűnt a szemem elől. Még meg sem indultam feléje és máris észrevett volna? De nem! Újra előkeveredett és a kaszált réten átvágva indult tovább zsákmány reményében. 


Még néhány távoli kép, amíg aztán valóban felfedezett és elpucolt. Sohasem tudok túljárni a rókák eszén! Csak távolról látom őket, közeli képekre nem adnak esélyt.
Az őzekkel nagyobb szerencsém van. Most is elém került egy kisebb csapat és szépen mutattak, ahogyan keresztülvágtattak a dombtetőn. Az egyik suta valósággal szárnyalt...


Visszaúton ellenfényben tűnt fel egy vetésen átvágó őzbak.


Már hazafelé tartottam, amikor a belvizes tavacska felé tekintve megláttam három, leszállni készülő nagy madarat.


Hattyúk! Hattyúk Turán!


No, ezeket megnézem közelebbről is! - gondoltam és a víz felé vettem az irányt. A hófehér madarak már békésen úszkáltak.


Persze, ahogyan közeledtem, ők szép nyugodtan egyre távolabbra eveztek. Szerencsére nem volt a nyakukon a csúf, számozott sárga szalag jelölés. Ezek szerint ők még nem kerültek ember kezébe. Igazi vadhattyúk voltak!


Jól érezhették magukat az alkalmi pihenőhelyen, egyikük még a tollazatát is rendezgette.


Szerettem volna, ha szárnyra kapnak, de nem zavartatták magukat. Mivel az ingoványos talajon nem kerülhettem közelebb hozzájuk, magukra hagytam őket az alkalmi hattyúk taván.


Évek óta szeretnék vízi madarakat fotózni. Jártamban-keltemben, autós útjaimon keresem a kiöntéseket, szikes tavacskákat, ahol felüthetném a lessátramat. Nos, ebben az évben ilyeneket nem igen találok. A néhány turai pocsolyát különösen szemmel tartom, de még nincsenek rajtuk madarak. Eddig egyetlen szürkegém mutatkozott az egyik vizenyős réten.


Jöhetnének mielőbb, mert a sás egyre nő és a víz is egyre fogy! 
Egy másik reggel újra visszatértem a hattyúk tavához. Egy bizalmatlan nagykócsagot riasztottam fel, már jó magasra emelkedett, mire lövéshez jutottam.


Egy népes bíbic csapat állomásozott a parton. Ők egy kicsivel türelmesebbek voltak.


Néhány további lépés feléjük és már ők is szárnyra kaptak.




Éppen a bíbiceket figyeltem, amikor egy holló pár nászrepülésének is tanúja lehettem. Nagy hangoskodással, bravúros műrepülő figurákat bemutatva húztak át felettem.


A fenyőrigók népes csapatai még itt vannak, többnyire a réteken bogarásznak. Szinte megközelíthetetlenek. A legéberebbek korán felröppenve viszik magukkal az egész sereget. Ez a rigó egy öreg diófa ága-boga között még biztonságban érezte magát egy kép erejéig.


Amint a mellékelt fotók mutatják, a gyalogfotós számára nem sok babér terem mostanság, legfeljebb csak távoli képekre futja. Mégis menni kell, mert odahaza, a fotelban ülve még ennyi élmény sem adódna.