Apró örömök

Előző kalandom óta az időjárás nem javult, hűvös, esős, szeles maradt. De vajon maradnak-e a gólyatöcsök a közeli tocsogós réten? Annyira izgatott a ritka fotózási lehetőség, hogy az egyik reggel fogtam a lessátrat és a rossz idő ellenére kiültem. A csepergés hamarosan esővé erősödött és a sátram tetején összegyűlt víz kezdett rám csorogni. Pedig egy bíbic már feltűnt előttem.

Egyre közelebb óvakodott, talán elrejtett fészkére igyekezett.

A szél rázni kezdte a sátrat, szegény madár elijedt és távolabbra húzódott.

Egy cankó csapat szállt le elém és kezdett izgatott kutatásba a sűrű növényzetben. Alig tudtam egy használható képet csinálni egyikükről.

Én persze a gólyatöcsökre vártam és végre megpillantottam őket a távolban.

Ők alig mocorogtak, de ha elindultak is, jottányit sem közeledtek. A heves szél már a sátrat tépázta, olykor két kézzel kellett megtámasztanom, hogy rám de döntse. Kezdtem belátni, hogy butaság volt ma kiülnöm. A mozgolódó sátortól a bíbic távolabbra húzódott.

Néhány seregély érkezett. Őket nem zavarta a meg-megmozduló les, mohón kutattak élelem után a közelemben.

Az eső hol alábbhagyott, hol rákezdett újra. A gólyatöcsöket egy elhaladó traktor éppen a legnagyobb zuhé idején riasztotta fel.

Az eső által levert rovarokra fecskék vadásztak. Kissé meglassították röptüket, hogy lekaphassák a virágokról a jó falatokat.

Öt órát töltöttem a lesben és bár nem unatkoztam, a gólyatöcsök nem jöttek közelebb. Az eső egyik szünetében aztán visszavonultam. Talán máskor több szerencsém lesz hozzájuk!

A kevés napsütést kihasználva egyik alkalommal felkerestem a határban virágzó repce táblát, hogy kis madarakat fotózzam rajta. Sikerült is lekapnom egy rozsdás csukot és egy sárga billegetőt.

A szokásos szombati szigetjárásunk első órájában csak a tejfehér ködöt nézhettük Tamással. Mikor végre feloszlott, akkor sem láttunk sok mindent. Csupán a mindenütt jelen lévő pacsirtákra figyeltünk fel. Területi vitában állhattak egymással, mert hevesen kergetőztek, sőt összeakaszkodva valóságos földharcot vívtak egymással az országút porában. Mindez túl távol történt ahhoz, hogy bemutatható képet készíthessünk. Ugyanakkor az út szélén szemkápráztatóan csillogott a harmatos fű. Hogyan érhetnénk el, hogy a madárka oda üljön? Mint annyiszor, most is a telefonról játszott hang segített: egy búbos pacsirta fészkének közelében lehettünk, mert izgatottan reagált és végre beült a kívánt helyre.

Sőt, még énekelt is. Talán túl akarta harsogni láthatatlan vetélytársát.

A madárka ide-oda röpködött, hogy felfedezze, hol bujkál családi boldogságának veszélyeztetője?

Nem gondoltuk volna, hogy ez a jelentéktelen kis madár ilyen jól elszórakoztat majd bennünket. Még szerencse, hogy így történt, mert ezen kívül más élményünk nem nagyon adódott azon a reggelen. Hacsak ezt a magányos seregélyt, ...

... vagy ezt a búbosbankát nem számítom. 

Kis madarak, kis örömök, de milyen jó, hogy vannak!