Csillagfényes éjszaka

Régóta dédelgettem magamban egy csillagfotózás tervét. A kivitelezéshez azonban sok körülménynek kell szerencsésen alakulnia. A felhőtlen ég alapfeltétel, aztán az is kell, hogy ne világítson a Hold, mert annak fénye elnyomja a csillagok gyenge pislákolását. Mindezeken felül a helyszín sem mellékes, lehetőleg távol legyen a lakott települések fényszennyezésétől.

Az időjósok e hét néhány napjára ragyogó időt jeleztek. Ezt kéne kihasználni! De vajon honnan fényképezzek, hol tegyem le a fényképezőgépem állványát? Gondolatban sorra vettem az ismert helyeket és sorra el is vetettem azokat, míg végül eszembe jutott egy közeli magaslat, melyet egy emlékmű díszít. Régebben már jártam ott és úgy emlékszem, hogy az a kopár domb alkalmas lehet. Igen, Galgahévízen, a Szent András keresztnél érdemes lenne próbálkozni!

Tegnap délelőtt terepszemlére indultam. Megtaláltam a turista jelzést és az elvadult ösvényen felkaptattam a dombtetőre. Amikor aztán nagy nehezen kifújtattam magam a fa kereszt alatt, megcsodáltam az egyszerű táj szépségét.

A tiszta égboltról hét ágra sütött a Nap. 

Most bezzeg jól jött volna a fényképezőgépem otthon hagyott napellenzője!

Minden más esetben felesleges lenne, de amikor a Nap egyenesen a lencsébe tűzött, kár volt nélkülözni.

A fenti képeken látható színes foltok a becsillanások nyomai.

A magasra nőtt, sárguló füvön kívül csak néhány galagonya bokor sínylődött a terméketlen talajon.

Körbesétáltam a kissé megdőlt keresztet, melynek hátoldalán már jócskán megkopott a festék.

A Nappal szemben ebből mi sem látszott és örömmel állapítottam meg, hogy a kereszt jól fog mutatni a csillagporos égbolt előtt is.

A felderítést azzal a kellemes érzéssel zártam, hogy ennél jobb helyszín nem is kell a tervemhez. Már csak a Hold aggasztott, amely éppen növekvő fázisában tartott és igencsak nagyra hízott már, amint azt estefelé, egy újabb sikertelen szarvaslesen tétlenül üldögélve megállapíthattam.

Hazafelé autózva a hirtelen leszállt sötétségben szinte vakított a nagy "égi lámpás". Otthon az első dolgom az volt, hogy megnézzem az aznapi holdnyugta időpontját. Nulla óra harminc percet jelzett a számítógép. Az nem vészes: ha tizenegykor elindulok, negyed óra alatt már a dombnál lehetek és mire elrendezkedem és elkészítem a próba felvételeket, már el is takarodik az égről a fotózást zavaró, nem kívánt fényforrás.

Így aztán fejlámpám fényénél botorkálva aznap másodszor is felkapaszkodtam a szuszogtató ösvényen a keresztig és hozzáfogtam a fényképezéshez. Az első képen vakut használva rávillantottam a szegény faszentre. Kiderült, hogy ezt rosszul tettem, de az így készült képen legalább felismerhetők az öreg arcvonásai - már ahogyan a népi fafaragó Szent Andrást elképzelte.

A következő képek már jobbak lettek és a csillagok is szépen látszottak.

Eleinte kerültem a falu idelátszó fényeit, de végül felbátorodtam és azokat is belekomponáltam a képbe. Talán jobb is így, mert érzékelhető a távlat. Ezen a fotón szépen látszik a Göncöl szekér.

Gyorsan szaladt az idő, elmúlt éjfél. A Hold már csaknem elérte a horizontot, sárgás visszfénye különös hátteret adott a fák sötétlő sorfalának. Szerencsém volt: a felderítéskor erre nem is gondoltam és lám, milyen szépséget tartogatott ez az éjszaka!

Mentségemül szolgáljon, hogy azelőtt még sohasem láttam csillagfényes holdnyugtát. Hamarosan eltűnt a Hold és a csillagok kifényesedtek. Szorgalmasan kattintgattam, de a képek nem lettek jobbak. Kiderült, hogy a hirtelen leereszkedett finom harmatban a gép lencséje egyre-másra bepárásodott. Erre nem számítottam, csak papír zsebkendővel tudtam a lencsét úgy-ahogy megtisztítani, de a következő felvételnél már újra homályossá vált. Nem láttam értelmét a további erőlködésnek. Az elképzelt képeket, sőt a nem is álmodottakat már elkészítettem. Így aztán nagy óvatosan letapogatóztam a meredélyen a kocsimig. Szerencsére nem csúsztam el a harmatos füvön és nem dobtam el a felszerelésemet. Sikeres fotózást könyvelhettem el. 

Két óra tájban kerültem ágyba, de nehezen jött álom a szememre. Minduntalan ennek a szépséges, csillagfényes fotózásnak az élményei keveregtek az agyamban.

.....

Ezt a holdnyugtát ábrázoló fotómat megküldtem a TV-nek és be is mutatták a szeptember 20-i időjárás jelentés felvezetőjében.

Az ősz kezdetén

A legutóbbi bejegyzésemet azzal zártam, hogy ideje lenne szétnézni az erdőn, merthogy másutt már elkezdődött a szarvasbőgés. Még a vadászat kezdete előtt két estére kaptam belépési engedélyt az erdőbe a fővadásztól. Nos, elsőre meglepően jó bőgést hallottam, de szarvast nem láttam. Másodszorra Józsi barátomat is meginvitáltam, méghozzá a bőgőkürtjével együtt. Úgy ültünk le, hogy belássunk a hosszú völgybe, melyben az erdészeti út kanyarog. Balunkról a dombra felfutó erdő húzódott. Amikor ebből az irányából felharsant az első "orgonálás", barátom is megszólaltatta hangszerét. A bika felelt neki és ez többször ismétlődött. Úgy tűnt a hangokból, hogy közeledik a hím állat és már egyre jobban reménykedtünk, hogy megmutatja magát nekünk. Végül szarvas nem, csak egy disznó jelent meg. Ő persze nem a hívásra, hanem a hullott gyümölcs reményében jött a közelünkbe, amelyet előző nap szórtam ki. Úgy látszik, ízlett neki.

Volt elég időnk disznózni, mert a bőgés abbamaradt. A szürkület miatt már magasabb érzékenységre kellett állítanunk a gépeinket, amikor a nyiladékon áthaladt egy nyársas dám bika. Arrafelé még sohasem láttam.

Ahogyan fogyott a világosság, úgy foszlottak szét a reményeink, hogy meglátjuk a bikát, amely eleinte szépen válaszolva közelített, de aztán mégsem lépett ki a fák közül. Fél nyolckor már menni készültünk, amikor valami feltűnt a távolban. Szemmel szinte már elveszett az ereszkedő homályban, de azért rálőttem még párat, csak az illúzió miatt. Csak otthon, a számítógép előtt derült ki, hogy nem is egy, hanem két bika is mozgolódott arrafelé. A rossz kép csak állításom bizonyítékául szolgál.

A bőgés tehát megkezdődött, de ezzel együtt a vadászat és a vele járó belépési tilalom is. Pedig jó lenne idén is bőgő bikát fényképezni!
Úgy alakult, hogy a hétvégén egyedül mentem fotózni a szigeten. Arra a rétre indultam, ahol tavaly harmatban fürdő őszi kikericseket fotóztam a kelő Nap fényében. Előzőleg a révnél készítettem pár felvételt az ébredező Vácról.

Amikor a rétre értem, már felhők kúsztak a Nap elé. 

A kikericsek sem pompáztak olyan mennyiségben, mint tavaly. Egy másik helyen azért jó néhányat találtam, sok egyéb vadvirág társaságában. Jól esett a ritkán gyakorolt virág fotózás.

Az ősz közeledtét a kikericseken kívül a galagonya "izzó" bogyói is jelezték.

Másnap Turán vizet és madáreleséget vittem a lesemhez. Közben eszembe jutott, hogy ennyi erővel az ölyveket is megetethetném. Betértem hát az útba eső boltba és vettem egy csirkeszárnyat. A pénztárosnő megmosolyogta a "nagy tételű" vásárlásomat, de már tudta, hogy az olcsó hús az ölyveknek lesz.

Egy órán át üldögéltem nemrég felújított kis kunyhómban. Még egy veréb sem járt arra. Már éppen csomagolni kezdtem volna, amikor meghallottam az ölyv vijjogását, így hát maradtam. Az egérpusztító szokás szerint nagy óvatosan, több helyen le-letelepedve közelített, míg aztán leszállt a csalihoz. Innentől aztán fél órán keresztül figyelhettem és fényképezhettem a táplálkozását.

Hiába láttam már sokszor hasonló jeleneteket, mégis örömömre szolgált, hogy az óvatos madár ezúttal olyan zavartalanul viselkedett a jelenlétemben, mintha egyedül lenne. Igaz, hogy nem sejthette, hogy a kunyhó üveg ablaka mögül láthatatlanul lesek rá. Rajta kívül egyetlen más madár sem látogatott meg, hiába kínáltam ivó-és fürdővizet, kukoricát és napraforgó magot nekik. Miután az ölyv belakva, tele beggyel elrepült, jobbnak láttam magam is távozni.

Ezzel véget ért a beszámolóm. Sajnos, sejtelmem sincs, milyen kalandok várnak majd rám, mivel fogom (tudom) folytatni a naplómat? 

A közelmúltról

Olyan hosszú szünet után folytatom a naplómat, hogy alig tudom visszaidézni a közben történteket.

Augusztus tizedike táján véget ért a legkülönösebb őz szezonom. Idén az állatok másképpen viselkedtek, mint az eddigi években. Alig mutatkoztak, ha pedig előkeveredett egy-egy bak, akkor az gyenge, vagy legfeljebb közepes agancsúnak bizonyult. A sípra egyáltalán nem reagáltak. Az egyetlen kivétel az a bakocska volt, amely az utolsó napon került elém. Na, ő még megindult felém a síp hallatán, aztán a közelemben haladt el, reményvesztetten, de még láthatóan elvakulva a szerelemtől.

Az őzek nász időszakának elmúltával hirtelen kifogytam a témákból. Hosszú, forró és eseménytelen napok jöttek. Fotózási próbálkozásaim nem hoztak szívmelengető sikereket, csak kevés élménnyel és gyengécske képekkel kellett beérnem.

Talán a szigeten tett néhány hajnali kirándulásomat emelhetném ki. Tamás barátom vitt el arra a helyre, ahol ő többször látott és fotózott hódot. Ezekben a napokban a Duna minden idők egyik legalacsonyabb vízállásával csordogált. Egy kőgát bazalt tömbjein rendezkedtünk be és a fények miatt a part irányába nézve vártuk, hátha feltűnik és kimászik a szárazra egy hód. Az persze nem jött, de meglepetésünkre egy jégmadár család repült a közelbe és kezdett vadászni. A nem várt élénk mozgásnak örültünk, de sajnos csak távoli képek sikeredtek.

Ezeknek a képeknek viszont a vöröslő hajnali fények és a tükröződések adnak különleges hangulatot.

A következő hétvégén már jobban rákészültünk a jégmadarakra. Beszálló ágat tettünk ki, de csak egyetlen madár jött és csupán egy pillanatra ült meg  előttünk. Elkészült az 1001-ik ilyen képem. :)

A Dunán hétköznapinak számító tőkés récék jöttek, mentek, de a róluk készült távoli képek legfeljebb a hajnali hangulat felidézésére jók.

Egyszer néhány billegető cankó tartott pihenőt a gát egyik szikláján.

Turán az itatós lesnél üldögéltem több alkalommal. Alig-alig mutatkozott valamilyen madár. Annyira kevés esélyt láttam jó kép készítésére, hogy legtöbbször nem is bajlódtam a nehéz teleobjektíves masinával, állvánnyal. Csak a kis mindenes fényképezőgépemet akasztottam a nyakamba, sportolás gyanánt kibicikliztem a leshez, elüldögéltem egy-két órát, fényképeztem, ha jött valami, aztán hazatekertem.

Egyik délelőtt két szürke légykapó jelent meg előttem.

Egyikük pillanatokon belül elriadt, csak a másik vágyott egy kis fürdőzésre.

Egy fiatal fakopáncs volt az egyedüli biztos vendégem. Persze őt nem a víz, inkább a kiszórt napraforgó érdekelte.

A máskor olyan gyakran betérő szajkók is többnyire másfelé jártak. Ha véletlenül arra vetődött egy példány, azt már rendkívüli eseményként értékeltem.

Napközben tikkasztó forróság perzselt, mégis csak alkonyatkor jöttek inni.

Egyszer egy fürdőzésnek is szemtanúja lehettem.

A karvalyok azelőtt szinte törzsvendégnek számítottak. Most csak egyetlen egyszer tisztelt meg egyikük a látogatásával.

Egyik reggel autós felderítést végeztem és nagy örömmel láttam, hogy egy idei kelésű, fiatal szalakóta megfigyelő helyként használja a gázosok piros gömbjére biggyesztett ágamat. Túl közel nem engedett, de így is megállapíthattam, hogy milyen fakó még a tollazata a felnőtt madarak színpompás öltözékéhez képest!

Néhány testvérét is láttam a közelben vadászgatni, így elhatároztam, hogy megpróbálom közelre csalni egyiküket. Hajnalonként, még sötétben állítottam fel a lessátramat a kedvelt lesőhelyeik közelében, de hiába várakoztam órákon át, sokszori próbálkozás dacára kudarcot vallottam. Jött néhány zivatar, az utak járhatatlanná váltak, fel kellett adnom a tervemet. Mostanra meg már bizonyosan útra is keltek Afrika felé.

A lessátrazás egyetlen, soványka eredménye, hogy sikerült egy számomra mindeddig ismeretlen madarat, a kerti geze -t lefényképeznem. Karnyújtásnyi közelségben ugrándozott egy ezüstfa bokorban.

A kútba esett szalakótázást követően utolsó mentsvárként visszatértem a lesemhez, ahol az egyik este tetten értem a kukorica dézsmálókat: nyolc-tíz fiatal fácán szaladt be a színre, csipegetett néhány szemet és már futottak is tovább. Testvérek lehettek. 

A kakaskák színhiányos, szedett-vedett öltözékükben még csak karikatúrái voltak a későbbi pompás tyúkszív tipró hódítóknak. Ilyen kamasz kakasokat még sohasem láttam azelőtt.

Nos, ezzel pótoltam a mulasztásomat, megmutattam azt a keveset, amelyet tudtam. Bevallottam a dicstelen múltat és elérkeztem a jelenhez. Felmerül a kérdés, hogy vajon mit hoz majd a jövő? 

Szeptembert írunk, délen már bőgnek a bikák. Ideje lenne szétnézni az erdőn...