Tetten értem a dézsmálót! Gondoltam, hogy egér, de azt nem, hogy ilyen csinos kis jószág. (Azóta megtudtam, hogy pirókegér, vagy pirók erdei egér a becsületes neve. ) Az etetések alkalmával a lesben tárolt napraforgó zsákját kirágva, a szemeket kihordva, kibontogatva, a héjakat szétszórva találtam. A jelekből ítélve már régóta zajlott a fosztogatás. Nem mintha sajnálnám tőle, hiszen ő sem alábbvaló, mint a cinke vagy a veréb. Szilárd a lesben ülve már látta is és jelezte, hogy nagyon szelíd.
Tegnap azzal a szándékkal mentem ki, hogy lefényképezzem. A nagy gép az állványon a kinti élőlényekhez, a kicsi a kezem ügyében az egérkére készítve. Csakhamar meg is jelent. A nádszövet alatti járatából bújt elő. Félénken pislogott rám és várta, hogy milyen lesz a fogadtatás? A géppel lassan közelítettem felé, úgy fél méterre sikerült. Vakut kellett használnom, de a villanás teljesen hidegen hagyta, meg sem rezzent.
Néha azért elszaladt, visszabújt a lukjába, de hamar visszatért.
Kis idő múltán közelebb osont és a napraforgót kereste.
Egy szemet a két mellső lábacskájával ügyesen megragadott...
és jóízűen falatozni kezdett.
Nemsokára már ketten voltak, de tisztes távolságban egymástól. Érdekes, hogy az időközben megérkezett egerészölyv hangos vijjogása egy cseppet sem riasztotta meg őket.
Amikor viszont egy harmadik is bebújt a nád alatt, akkor összeugrottak. A szó szoros értelmében, méghozzá a térdem magasságáig! Bármilyen kedves állatkák, azt azért már nem szerettem volna, ha valamelyikük az ölemben landol. Aztán egy szemvillanás alatt eltűntek. Én is szedelőzködtem, mert nem volt több időm az egérkék számára. Most már tudom, hogy kik falatoznak a készletből. Fényképes bizonyítékom is van.
Mindenesetre örömömre szolgál, hogy a lesemnél a madáretető mellett egéretető is működik. Sőt, ha jobban belegondolok, már régóta magam is egéretető vagyok. :)
