Napok óta a szürkeség uralja a környezetemet. Fotós élményekre hiába vágyom, így hát unalmamban a képeimet rendezgetem a számítógépen. Hogy ötletet merítsek, azt kutattam, hogy vajon miket fényképeztem a korábbi években így február elején? Visszanyúltam a kezdetekhez és így újra felfedeztem néhány 2010-ben, etetőn készült fotómat. Ezek többségét még nem osztottam meg, mert elégedetlen voltam a minőségükkel. Most jobb utómunkával mégis egészen elfogadhatóvá tudtam tenni és így nem szégyenlem megmutatni őket. Az első képeken tengelicek és fenyőpintyek verekednek az élelemért.
Sok fotót készítettem annakidején a harcos meggyvágókról. Fajtársaikra féltékenyen ügyelnek, fél szemmel mindig azt figyelik, melyikük közelít. Ekkor feléje fordulnak, szárnyukat megemelve igyekeznek minél nagyobbnak látszani, hogy elriasszák a betolakodót. Ha az nem tágít, akkor csőrüknél fogva megragadják egymást és valóságos bírkózással mérik össze erejüket. A vértelen harc pillanatokig tart, a vesztes elhagyja a porondot és az etető alatt, a szétszóródott magok közötti válogatásra kényszerül, ha nem akar éhen maradni. A győztes jutalma, hogy tovább tömheti a begyét, mindaddig, amíg egy erősebb egyed sikeres rohammal át nem veszi a pozíciót.
Azt gondolhatnánk, hogy általában a színpompás hímek az erősebbek, pedig megfigyelésem szerint a tojók a sikeresebb táplálékszerzők és védelmezők. Télen az eleség a túlélést jelenti, nincs helye udvariaskodásnak, előzékenységnek, lovagiasságnak.
Lám csak, milyen jó volt visszagondolni és újra átélni a horányi kerti etetőn szerzett élményeket! Lehet, hogy nincsenek is régi képek, csak öreg madárfotósok vannak?
