Az elmúlt napokban sokat jártam terepen. A mocsaras réteken békászgató gémek izgattak. Bekalandozták a tájat, mindenhol megjelentek, de sehol sem időztek sokáig. Minimálisnak ítéltem a valószínűségét, hogy egy sátrazással közelebbi fotókra lenne esélyem, ( na meg a szél, az eső, meg a nemakarás vette el a kedvemet az egy helyben üldögéléstől ), így aztán csak kullogtam utánuk és többnyire hűlt helyüket találtam, őket meg a levegőben, amint már tisztes távolságból kiszúrva lopakodásomat faképnél hagytak.
Egyik ilyen cserkelésem alkalmával egy nyolc egyedből álló daru csapat repült fel a nád takarásából. Valószínűleg én lepődtem meg jobban a váratlan találkozástól, mert csak négyet tudtam elkapni közülük.
Mászkálásom őzeket is felriasztott a pihenőhelyükről, a pillanatnyi megdermedés után nem sok időt adtak a fotózásukra.
Időközben a vizes területek flórájával is ismerkedtem. Egyik tavacskában legfeljebb sás bújik elő a víz alól, máshol mocsári gólyahír tenyészik.
Egy másik belvizes lapályban ismeretlen fehér virágok jelentek meg a legutóbbi ittjártam óta.
Az internetről tudtam meg, hogy a növény neve: réti kakukktorma. Tetszik nekem ez a virág. A fenti, egyszerű ábrázolásokon felül készítettem pár művészi(eskedő) fotót, az arra járó traktorosok örömére. Merthogy mulatságos látványt nyújthattam, amint gumicsizmában, annak csaknem a száráig érő posványban kétrét görnyedve hosszasan és kitartóan keresgéltem a fókuszt. Naná, hogy a bokeh-varázsló öreg objektívemmel. Ilyen képek születtek:
Úgy érzem, megérte a fáradság!
