Hajnali vadászataim

Fájós lábaim nem kívánják, a hónap eleje óta mégis rendszeressé tettem a hajnali sétáimat. Két ok miatt: az egyik, hogy lassan megkezdődik az őzek nász időszaka, a másik, hogy teljes pompájában virít a napraforgó. Bár az őzek még nagyon tartózkodóak, a virágzást meg azóta már hervadás követi, azért megkíséreltem minél több őz fotót készíteni a sárga díszletben.

Kedves "vadászterületem" jellegzetessége, hogy kisebb vetésterületek, rétek, nádszigetek , fás ligetek egyaránt találhatók ott, így kedvelik az őzek és most az ember magasságú napraforgó virágok a fotósnak is jó fedezékül szolgálnak. Az egyik tábla vetése "ritka szépre" sikerült, a szélén hiányos, a közepén pedig szinte csak fű terem. Főként itt próbálkoztam, szerettem volna egy bakot ide behívni, de nem akadt jelentkező. Egy megriadt suta vágtatása azért jó lehetőséget adott.

Sajnos ki kell mondjam, hogy nem jött össze a napraforgós őzbak portré, mert mire ide bakot hívhatnék, a sárga szirmoknak már végük lesz. Nagyon sajnálom.

Az egyik csendes cserkelésem során váratlanul egy vaddisznó konda rohant át nagy zajjal előttem. Megijedtem, szinte ledermedtem. Alig kaptam észbe, hogy rájuk emeljem a fényképezőgépemet, amint egyenként ugráltak át az úton.

Egy másik reggel a kaszálón láttam átvonuló termetes disznókat. Úgy látszik, egyre többen vannak.

A mezei nyúl nem számít ritkaságnak mifelénk. Sokan elfutottak előlem, de az egyikük hagyta magát lefényképezni.

Rókával viszont csak néhanapján találkozom. Ezért is emlékezetes számomra, amikor egy rétre kitekintve egy távoli ravaszdit pillantottam meg. 

Fedezékbe húzódtam és figyeltem a mozgását. Meglepetésemre felém indult.  Már kivehettem, hogy valamit hoz a szájában.

Tovább közeledett. A magasra nőtt vadvirágok miatt kétséges volt, hogy lesz-e éles kép róla?

Szerencsémre a kitaposott útra ért és felém fordult. Kattintottam, de addigra már észrevett és hanyatt-homlok elmenekült. A képe viszont megmaradt.

Bundája a nedves fűtől csapzott volt, egyik szeme valahogy megsérülhetett és jobbról-balról egy-egy pocok lógott ki a szájából.

A sovány zsákmányt a kölykeinek szánta, amelyek már igencsak kamasz korban lehetnek. De szeretnék néhány fotót róluk! Ahhoz viszont meg kellene találnom őket!

Júliusi madarazás

Bármennyire szerettem volna, hiába tettem ki odúkat számukra, idén nem költöttek szalakóták Turán. Csupán egyszer láttam szénabáláról vadászó kékségeket, melyek aztán másnapra el is tűntek. 

Más madarak azért nyújtottak némi vigaszt a csalódás után. A máriatövis nagyra nőtt kóróin tengelicek szedegették a magokat.

Egy fiatal seregély a kocsim elől egy könnyen fotózható helyre röppent és adott egy kattintási lehetőséget.

Az út szélén fészkelő gyurgyalagokról már írtam egy külön bejegyzést, most csupán a teljesség kedvéért mutatok egy képet.

Ezen kívül már csak az itatómnál tudtam madarakat fotózni. Több alkalommal is órákig vártam rájuk. Pár percre beröppentek, ittak és fürödtek, aztán huss és egy óra néma csönd. Érdekes, hogy inkább a fiatalok mutattak érdeklődést a víz iránt.

A meggyvágókra nem panaszkodhatok, ők gyakrabban és szép számmal jöttek.

Egy énekes rigó is hűsítő fürdőt vett nálam.

Csakúgy, mint az ifjú fakopáncsok.

A máskor állandó vendégnek számító szajkó csak egyszer tévedt be.

A tövisszúró gébics ugyancsak egyszeri vendégem volt.

Vadgerlék szinte mindenkor mutatkoztak, de egyetlen gyors kortyolás után azonnal továbbszálltak.

Tegnap délután egy félénk fácán tyúk is belekóstolt a vízbe, majd gyorsan továbbállt, ...

... de később visszatért egy portré készítés néhány röpke pillanatára.

A tegnapi fotózás díszvendége címet egy szomjas vörös mókus érdemelte ki a legnagyobb örömömre. 

Ezt megelőzően csupán egyszer járt itt, még valamikor tavaly ősszel. Szívesen látnám máskor is, főleg, ha a pereputtyát is hozná!

Útszéli gyurgyalagok

Évek óta figyelem a gyurgyalagokat, mert gyönyörű, színes, kivételes repülési képességekkel megáldott madarak. Kezdeti természetfotós élményeim hozzájuk köthetők. A legelső fotóimat egy régi homokbányánál készítettem, aztán a meglepetés erejével hatott rám, amikor felfedeztem, hogy talajszinten, földbe vájt lyukakban is fészkelnek. Sőt, mintha mára egyre inkább ez a mód válna elterjedtebbé. Az általam ismert helyeken már teljesen elhagyták a löszfalakat és inkább az utak mentén telepedtek meg. Mostanság már javában hordják a táplálékot a költőüregekben cseperedő fiókáiknak, így gyakran fordulnak meg földközelben. A minap néhány órát szántam a fényképezésükre.