Mint már oly sok éve, augusztus elején több alkalommal őzezni indulok. Ilyenkor még sötétben kelek, úgy igyekszem, hogy a napkelte már a határban érjen. Tura sík vidékén a kelő Nap hamar megjelenik a látóhatáron, csak tiszta idő kell, hogy ne takarja összefüggő felhő az eget. Azt a néhány percet, amíg a szép vöröses fények nem váltanak izzó fehérre, mindig megigézve csodálom és lelkesen fényképezem.
Az egyik párás hajnalban tejfehér köd lepte be a rétet és takarta a kelő Napot. Rabul ejtett a jelenség szépsége.
Amikor feloszlott a köd, láthatóvá vált a milliónyi harmatcsepp csillogása a füveken, pókhálókon és virágokon. A szépségektől megrészegülten, régen érzett megszállottsággal gázoltam az elvadult, nedves fűben és elázott cipőmmel nem törődve kerestem a fotózandó szépségeket, sőt térdre ereszkedve hajoltam közel hozzájuk.
A rétet elhagyva a Galga hídjánál újra meg kellett állnom, hogy a ködön áttörő látványos fénypászmákat megörökítsem.
Sőt, a gát tetején még egy ellenfényben tündöklő kis virágot is felfedeztem. Éltem is a kihagyhatatlan alkalommal, csupán csak újra meg kellett hajolnom a természet szépsége előtt.
Az őzek miatti korai felkelés jóvoltából ismét megcsodálhattam néhány szépséges pirkadatot, melyet szokás szerint átaludtam volna. És bár az idei őz szezonom nem sikerült valami fényesre, a hosszú idő után ismét megélt virradati színjáték csodája kárpótlást jelentett. El is határoztam, hogy többször megismétlem majd ezeket a hajnali kirándulásokat.
