Egyik délelőtt az erdei itatómnál üldögéltem, ott, ahol a madár se jár. Pedig tikkasztó strandidő volt, hét ágra sütött a nap, mintha nem is szeptembert írnánk. Már-már elbóbiskoltam a növekvő melegben, amikor az izgága darazsak zümmögését hallgatva egy ágon pihenő szitakötőt pillantottam meg. Szárnyán szépen csillogott a napfény.
De röpködtek is a fajtársai, a gyakori szitakötők. A piros színűek a hímek.
Eszeveszetten fickándoztak, mint amikor a rodeó-lovas próbálja megülni a vadlovat. Szemmel követni sem volt egyszerű a röptüket. Aztán lecsendesedve, talán összeszokva békés tandem repüléssel szálldostak a víz fölött.
A magányos hímek féltékenyen rájuk rontottak, ekkor átmenetileg eltűnt a pár, de aztán visszatértek. Emelkedtek, aztán hirtelen süllyedtek, majd ismét felfelé törtek, miközben a nőstény teste ostorként csapódott a víz felszínéhez. Ezt ismételték nagy kitartással.
Különösebb rovartani jártasság híján is felismertem, hogy a csapkodó mozgás célja a peték vízbe juttatása.
Egy pár a vaddohány sárguló levelén pihente ki a fáradalmakat.
Később egy igazán intim pillanatot is láthattam. Úgy látszik, ebben a furcsa pózban történik a megtermékenyítés szitakötőéknél.
Miután ennyi mindent megtudtam, már csak az hiányzott, hogy a végső mozzanatot elkapjam. Ez sajnos sok-sok kísérletből sem igazán sikerült. Azért mutatok néhány "művészien életlen" próbálkozást.
Nem hittem volna, hogy egy unalmasnak indult délelőttön madarak nélkül is jól elszórakozom a szitakötőkkel.
Még a végén igaza lesz öregkori hobbymat nem sokra becsülő barátomnak, hogy tőlem még a hangyák nemi életének fürkészése és fotózása sem elképzelhetetlen.:) Hát, a szitakötőkig már eljutottam... :)
