KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fenyőrigó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: fenyőrigó. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. november 29., csütörtök

Felemás november

Ez a november egész eddigi fotós működésem legeseménytelenebb hónapja lett. Nem, mintha kevésbé lettem volna aktív, mint máskor. Jártam a környéket, néha hajnalban, többször alkonyatkor, leskelődtem az itatómnál, vadat vártam az erdei etetőn, de kevés sikerrel. Példátlan módon talán bejegyzés sem került volna a naplómba, de tegnap végre rám mosolygott a szerencse és egy szép szarvasos kalandot élhettem át. Mielőtt azonban erre rátérnék, még összeszedtem néhány megmutatható e havi fotót.
A hónap első fele csodás, napfényes időt hozott, gyönyörű naplementékkel. 


Az egyik legszebbet egy bányató mellett éltem át.


A turai határban is többször csodáltam meg az égi színjátékot és a délre tartó darvak seregével készítettem egy montázst.















Az itatómra ismét leszállt egy karvaly. A szokásos műsorát adta elő.






Egyébként csak a megszokott törzsvendégek, a fakopáncs és a szajkó járultak elém.





A cinegéket nem említettem, pedig elmaradhatatlanok. Közülük csak a ritkán mutatkozó fenyvescinegét tartottam érdemesnek egy fotóra.


Egy kis izgalmat és meglepetést egy hím süvöltő váratlan látogatása okozott.


Sok télen át hallgattam a fenyőrigók seregének hangoskodását a lesem feletti nyárfa ágain, de hiába vártam, hogy leszálljanak az itatómra az amúgy vízkedvelő szép madarak. Csodák csodájára nemrég egy magányos példány mégis nálam oltotta a szomját. Persze, hogy nehezen fotózható helyre ült és így a róla készült képpel nem nagyon büszkélkedhetek. 


Ezzel a néhány képpel össze is foglaltam egész hónapnyi működésemet és elérkeztem a beharangozott szarvas kalandhoz.
Tegnap hideg és napsütés váltotta fel a korábbi kedélyromboló esős időjárást. Ennek örömére festő Józsi barátommal ismét kimentünk az erdei vadetetőhöz. Heves és változó irányú szél fújt, emiatt új helyre kényszerültünk ülni, a dagonyán túli fák közé. Egy órányi várakozás után a domb felől egy szarvas riasztását és megugrásának hangjait hallottuk. Valószínűleg szagot fogott. Kezdett kísérteni a korábbi sikertelen "vadászatunk" emléke, amikor több közeledő állatot riasztott el a rossz irányba lebbent szellő és egyetlen kattintás nélkül mehettünk haza.
Aztán a szél irányából váratlanul megjelent egy gyönyörű bika. A galagonya bokrok sűrűjéből lépett elő és egyenesen felénk tartott.





Tekintélyes aganccsal rendelkezett, legalábbis itteni viszonylatban.


Talán iszapfürdőt akar venni? Nem! Az előző nap kiszórt kukorica maradéka érdekelte.


Gyanútlanul, nyugodtan csemegézett, sem kuporgó alakjaink, sem gépeink kattogása nem zavarta. Hevesen dobogó szívvel, csodálattal szemléltük a fenséges állat zavartalan viselkedését. Aztán hirtelen felfigyelt valamire.


Két újabb bika érkezett. Ez megriasztotta és kissé eltávolodott. 

Már-már úgy tűnt, hogy összeugranak, de nem.


A fiatalabb bikák valamiért gyanút fogtak. Meredten bámultak felénk, aztán megindultak.




Sajnos öregebb társukat is magukkal vitték.


Egy pillanat alatt kiürült a szín. Én már az eddigiekkel is tökéletesen elégedett voltam, Józsi viszont még reménykedett, hogy kedvencei, a disznók is megjelennek majd. Azok nem jöttek, csak a sötétség, így hát mennünk kellett. Hálatelt szívvel gondoltam a sorsra, hogy megadta nekem ezt a szép élményt. 
Ilyen befejezéssel még ez a kevés örömöt hozó hónap is megszépült. A mondás szerint: minden jó, ha jó a vége! 

2016. december 6., kedd

Zúzmarás reggelek

A házból kilépve szokatlan hideg fogadott tegnap pirkadatkor. Az autóm szélvédőjét kemény jégpáncél fedte, csak nehezen tudtam letisztítani. A turai határba igyekeztem, hogy a szép reggeli napsütésben őzeket fényképezzek. Ígéretesen pirult az ég alja, a félig még jégvirágos oldalsó ablakon át így festett.


A mezőket dér takarta. Kezdésként egy rókát pillantottam meg, amint a bozótba ugrott. Persze, hiába vártam, hogy felém jöjjön. Ellenkező irányban, száz méternyire láttam viszont, amint felém néz.


Nem ijedt el, csak ment a zsákmány után, egyre távolodva. Még egy képet tudtam készíteni róla, mielőtt elnyelte volna a berek.


A deres szántóföldön egy őz vágtatott át.



Nehezen akart világosodni. A kelő Napot sűrűsödő ködpaplan takarta el, hogy aznap elő se tűnjön többé.


Nem maradtam tovább. Odahaza hozzáfogtam az előző bejegyzésben megmutatott olajcseppes fotók készítéséhez. Egész nap párás hideg uralkodott mifelénk, szépen hizlalva a deret, a fehér jégkristályokat. Mi sem természetesebb, hogy már akkor a másnap reggeli zúzmarás fotókra gondoltam.
Ma reggel a Nap titokban kelt fel, a szürkeségtől azt turai ember nem láthatta. A kukorica tarlón őzek menekültek az autóm elől.


Később persze gyalog folytattam utam a berek felé. 



Az elszáradt mácsonya kórók igazán jól mutattak zúzmarával fedetten.


Reméltem, hogy marad még őz számomra szebb környezetben is. És valóban ...


A két őz hamar eltűnt a szemem elől, de utánuk lopakodtam. Meg is láttam őket a gazosban.



Az előtérben száraz növények magasodtak, de nem kerülhettem ki őket a lebukás veszélye nélkül.


 Már így is gyanakodott az egyik suta. 


Beugrott a magas kórók közé. Szebb környezetet nem is kívánhattam volna! Itt lett volna jó néhány közeli fotó, de nem várt meg.


A néhai kukoricásnál még elcsíptem néhányukat.


Csakhamar hűlt helyük maradt csak, irány a nádas!


Vissza úton még elém került egy példány. A vastag zúzmara megszépítette a susnyást.


Már a kocsim felé tartottam, amikor egy vadászó róka tűnt fel. Nem sikerült a közelébe lopnom magam. Egy pillantással felfedezett és faképnél hagyott. Tegnap és ma is találkoztam rókával. A szokásosnál többen lennének? Nem. A hidegben több élelemre van szükségük, többet kell mozogjanak és a fehér környezetben feltűnőbbek a vörös bundások.


Egy nagy csapat fenyőrigó ült meg az akácfákon, de csak ez az egy hagyta magát lefényképezni.


Szél kerekedett, a szép fehér kristályok hóesésként hullottak a földre. Délben a Nap is kisütött, végképp véget vetve a tünékeny varázslatnak. 


Örülök, hogy még idejében elkészítettem ezeket a képeket!