Pünkösd vasárnapja Horányban virradt rám. Korán reggel vettem fel Tamást, hogy fotózni induljunk a sziget egy madárban gazdag területére. Már csaknem célhoz értünk, amikor egy rókát pillantottam meg előttünk, a műút egy árnyékos kanyarulatában. A fényképezőgépem a csomagtartóban pihent, Tamás viszont az anyósülésen az ölében tartotta az övét. Gyorsan csinálj egy képet, legalább emlékbe! - sürgettem a barátomat és leálltam. Tamás kinyitotta az ajtót és félig kilépve exponált.
 |
| Kuthán Tamás felvétele |
A róka megtorpant, visszanézett, majd nyugodtan elporoszkált. Na, ennek már bottal üthetjük a nyomát! - könyveltük el a véletlen találkozást. Meg sem fordult a fejemben, hogy elővegyem a fotómasinámat, hiszen a róka már árkon-bokron túl járhat. Továbbhajtva azért a kanyaron túl még utánanéztem és meghökkentem: a ravaszdi a gyönyörű reggeli fénnyel megvilágítva békésen csücsült egy földhányás tetején. Legalább Tamás tudja lefényképezni! - ez volt az első gondolatom, majd miután ez megtörtént, sietve hátratolattam, feltéptem a csomagtartót, kikaptam a gépet a fotóstáskából és újra a volán mögé vágódtam.
Azalatt a néhány másodperc alatt, amíg visszaértünk az előbbi helyre, csak az járt az eszemben, hogy a róka már nem lesz ott. És mégis! Fotóalanyunk türelmesen megvárta, hogy én is lefotózzam.
Miközben lázasan kattogtattunk, egy másik kocsi húzott el mellettünk, de nem ijesztette el a vöröskét.
Nyugodtan nézte az autónkat és a belőle kikandikáló két kályhacsövet, mint aki tudja, hogy nem akarunk neki ártani. Az sem zavarta, hogy kissé közelebb gurultunk hozzá.
Előrébb van egy lejáró a földútra, kerüljünk elébe! - súgta Tamás. Jó, csak megvárjon! - vetettem ellen, de azért továbbhajtottam, majd a földúton visszafelé.
A szép kis szuka eközben kényelembe helyezte magát a kellemes napsütésben és szinte elbóbiskolt.
Szép csendesen még közelebb gurultam hozzá.
Az országúton egy kis teherautó közeledett és a közelben megállni készült. Ez már nem hagyta hidegen sütkérező fotómodellünket.
Egy pillanat alatt beugrott a sűrűbe.
Hú, de jó volt! - sóhajtottunk fel, de ezzel még nem ért véget a kaland. A róka még feltűnt az árnyékos földúton.
Cuppogtam neki, hogy közelebb csaljam, de csak pár lépést tett felénk, aztán gondolkodóba esett.
Ezt az utolsó képet engedélyezte még, aztán megelégelte a barátkozást és eltűnt a magas fűben.
Nem győztünk örömködni Tamással a szerencsés találkozás és a türelmes fotóalany miatt. Folytattuk utunkat, fényképeztünk még madarakat is, de arról majd máskor írok. A pünkösdi ünnepünket ez a csodás kaland, no meg a család és az unokák aranyozták be.
