Újra Vácdukán

Két éve is elmúlt már, hogy megismerkedtem egy vadász szenvedélytől fűtött, egész életét a vadászatnak szentelő, ugyanakkor vadszerető vállalkozóval , aki  magán-vadasparkot létesített Vácduka közelében. Kovács József vállalkozó egy hatvan hektáros területen, jórészt fenyő erdőben dámokat, muflonokat és disznókat tart, kedvező, "emberhez méltó" körülmények között. Az ő jóvoltából ért akkor a váratlan szerencse: alkalmam volt dámvadat fényképezni barcogás idején. Erről a kalandról akkoriban a "Barcogáskor vendégségben" című bejegyzésben számoltam be. Az akkori fotózás után úgy búcsúztunk, hogy majd havazás után visszatérek. Nos, nem állítom, hogy azóta nem volt hó, mindenesetre csak nemrég tudtam beváltani az ígéretemet. Annyi azonban stimmel, hogy valóban szép hóhullás után, hóval borított erdőben találkoztam újra kedves vendéglátómmal és az állatokkal. Szebb csak akkor lehetett volna ez az újabb fotózás, ha sütött volna a nap.

Vissza a régi leshez

Az új év kezdetén régi fotóimat nézegettem és rácsodálkoztam a régi lesemnél készült sok éves képeim szép, egységes hátterére. De jó lenne újra így fotózni! Vajon mi lehet a több éve elhagyott kis kunyhómmal? Az egyik tavaszias délelőtt utat vágtam magamnak az időközben felcseperedett fácskákon, kökénybokrokon keresztül és a várt romok helyett viszonylag jó, helyreállítható állapotban találtam az építményt. A következő napokban jó néhány órát szenteltem a felújításának. 

Persze, a madarakat is át kellene szoktatni ide, úgyhogy elkezdtem az etetést. Pár nap után már szépen fogyott a napraforgómag, a kukorica, a cinkegolyó és az ölyveknek kitett csirkehús. Közben visszatért a hideg idő és hóból is jutott bőven.

Az egyik etetésből hazafelé tartva gyönyörködve néztem az autó mellett szaladó havas fákat és ez adta az ötletet újabb "fényfestményem" elkészítésére. 

Ma délelőtt újabb hóesés kezdődött, így elhatároztam, hogy megtartom a régi/új lesem főpróbáját. 

Alighogy elvackoltam magam a kunyhómban, a kis madarak máris tömegesen repkedtek körülöttem: Táplálkoztak, sürögtek, forogtak, csiviteltek, veszekedtek és időről időre nagy szárnysurrogással rebbentek fel, hogy a les mögötti sűrű kökényesben találjanak biztonságot. Aztán ismét visszaszállingóztak és minden kezdődött előről. 

A verebek voltak a legtöbben és cinegék is szép számmal akadtak.

Kellemes meglepetésként ért, hogy néhány fenyőpinty szedegette a szétszóródott magokat a hóból.

Nagyon örültem annak, hogy pár tengelic is meglátogatta az etetőmet.

A bőséges élelem bevonzotta a citromsármányokat.

Egy szajkó egyenesen az etetőbe ült, olyan közel, hogy csak így tudtam lefényképezni.

Ahogyan vártam és reméltem, a kis madarak ricsajozása odacsalta a karvalyt. Csak egy villanást láttam és máris a bokorba vágódott a kicsi madárkák után. Pár perc múlva üres karmokkal ült le az ölyvek beszállójára, éppen úgy, ahogyan elképzeltem. 

Csak néhány percig időzött nálam, aztán továbbszállt, hogy megkeresse és megfogja az aznapi betevő falatját. Ezekért a képekért és ezért a háttérért érdemes volt néhány órát dolgoznom a régi lesem felújításán! És ez az érzésem csak erősödni fog, ha idővel majd kisüt a nap és az ölyv is beszáll a fényképezőgépem elé.

Az első hó

Önmagam számára is hihetetlen, mennyire vártam már a havazást. A havat, amely mindent megszépít, elfedi a megunt, piszkos földet, betakarja a mindenütt fellelhető szeméthalmokat és szűzi tisztaságot teremt az emberi gyarlóság miatt elszennyezett erdőn-mezőn. 

Amint tehettem, siettem az erdei lesemhez, hogy eleséget vigyek odaszoktatott madaraimnak és persze meglessem őket.

Mire a vadászházhoz értem, már fehér lepel takarta a tájat és nagy pelyhekben, sűrűn hullott a hó.

A pusztuló kis fenyő erdő valósággal megszépült a hónak köszönhetően.

A nyiladékban már nem éktelenkedtek az autóval érkező "szerelmespárok" italozásának, étkezésének és egyéb tevékenységének maradványai.

A fatolvajok által megcsonkított, majd tőről újra kihajtott girbe-gurba fenyőfácska ünnepi ruhát öltött.

Az erdő fáinak ágaira vastag hó telepedett.

A nagy nyárfa alatt megbúvó lesemhez érintetlen havon kellett átvágnom.

Amilyen az én szerencsém, mire elhelyezkedtem a lesben, elállt a havazás. Később ismét rákezdett, de már  kisebb pelyhekben. De azért a havas környezetben a megszokott madaraim is másképp mutattak.

A második havas napon egy másik erdőbe is ellátogattam, ahol dámokat szerettem volna fényképezni. 

Hiába adott a behavazott erdő szép díszletet, a rossz irányú szellő keresztülhúzta számításomat. Az állatok már messziről tudomást szereztek rólam és megtorpantak, majd megfutamodtak. Csupán két fiatal dám bikuciról sikerült képet csinálnom.

A muflonokkal sem volt nagyobb szerencsém.

A fiatal kos csupán egy lépéssel jött közelebb, aztán társaival együtt elvágtatott.

Több állatot már nem láttam, egy korhadt, kivénhedt fűzfa törzs volt az aznapi utolsó fotó alanyom.

Három napig tartott a gyönyörűség, aztán olvadás kezdődött. Csak azért szurkoltam, hogy maradjon még annyi hó, hogy négy éves fiú unokámat meg tudjam szánkóztatni. Sikerült, ha nem is ideális hó viszonyok közepette. Most, amikor ezt a bejegyzést írom, már eső esik. Zsugorodik a fehérség, újra elhatalmasodik szürkeség. De hosszú a tél, lesz még hó, remélem!