Elérkezett május eleje, amikor az idei kis rókák első ízben hagyják el a föld alatti üreget, ahol megszülettek. Már több, mint tíz éve tartom számon ezt az időszakot és előzetes terepszemlékkel készülök rá.
Korábbi vadőr ismerősöm nemrég egy új kotorékot ajánlott a figyelmembe. Megadta az irányát és a lesemtől való hozzávetőleges távolságát. Alkalomadtán megnézem! - határoztam el.
Igen ám, csakhogy egy vizesárok állta utamat. Átugrottam és elszántan törtettem a ritkás náddal benőtt, zsombékos terepen a kijelölt cél felé. Pár száz méter után azonban egy még szélesebb és mélyebb árok következett, melynek az alján sekély víz is csillogott. Miután egyszer már bent ragadtam egy mocsárban, jobbnak láttam nem megkísérelni az átkelést és visszafordultam.
Másnap egy hosszabb, de biztonságosabb kerülő úton begyalogolva meg is találtam az új kotorékot.
Egy kicsi fenyveserdő tisztásán sárgállottak az apró homokdombok, amelyeket a rókák kapartak ki a talajból, hogy járataikat elkészíthessék. Friss lábnyomok jelezték, hogy lakott a hely.
Szép zöld fű övezte a tisztást, néhol vaddohány friss hajtásai meredeztek, a környezet ideális hátteret ígért a hancúrozó róka kölykök fotózásához. Minden annyira békésnek tűnt, hogy kedvem támadt egy kicsit ott időzni. Leültem hát és élveztem a madárdalos, rovarzsongásos csendet.
Közben arra gondoltam, hogy ezen a távoli helyen senki sem fogja háborgatni a róka családot, a fiak sokáig itt maradnak és nagyra növekednek. Végre anyányi fiatalokat fotózhatok majd, ha egyszer-egyszer eljövök és nem kell óvodáskorú kölykökkel beérnem.
Egy fekete harkály közeli sípolására egy kis róka fülét láttam a gödörből kiemelkedni, de csak egy pillanatra. Elmosolyodtam: most úgy sincs nálam fényképezőgép, majd látlak én még téged kiskomám!
Két nap múlva reggel hétkor már ott voltam újra. Nem volt nehéz észrevennem a kotorékra irányított, fatörzsre szerelt vadkamerát. Vajon miben mesterkednek a vadászok? Csak nem akarják elpusztítani a rókákat? Rossz előérzetem támadt, de azért leültem és beálcázva vártam az első találkozást a kis vörösökkel.
Csakhogy azok nem akartak előbújni. Eltelt egy óra, aztán kettő. A nap ekkor már egyenesen a kotorékra tűzött. A meleg majd csak kicsalogatja őket! - intettem magam türelemre. Fölöttem hangoskodó hollók örömrepüléssel ünnepelték fiókáik kiröptetését, fakopáncs ingázott a kukacokkal az öreg fák és az odúja között, csak a rókakölykök nem mutatkoztak.
Tíz órakor az ismerős vadőr érkezése vetett véget fotózási terveimnek. Mindketten meglepődtünk a másik láttán.
Hát idetalált? Én meg magának akartam bemutatni a kotorékot a kamerás felvételekkel! Látott valamit? - kérdezte. Semmit.- válaszoltam. Nem véletlen, majd megmutatom a felvételeket! - ígérte.
Kiderült, hogy pár órával az én első itteni látogatásom után tette ki a vadkamerát, amely aznap éjjel már izgalmas eseményeket rögzített.
Ezekből állítottam össze ezt a kis videót, amely - ahogyan manapság gyakran halljuk: " a nyugalom megzavarására alkalmas képeket tartalmaz."
Bevallom, engem mélyen meghatott a rókák hősies viselkedése családjuk védelme érdekében a túlerőben lévő betolakodókkal szemben, majd az elhullott és az életben maradt fiaik mentése.
