Régóta dédelgettem magamban egy csillagfotózás tervét. A kivitelezéshez azonban sok körülménynek kell szerencsésen alakulnia. A felhőtlen ég alapfeltétel, aztán az is kell, hogy ne világítson a Hold, mert annak fénye elnyomja a csillagok gyenge pislákolását. Mindezeken felül a helyszín sem mellékes, lehetőleg távol legyen a lakott települések fényszennyezésétől.
Az időjósok e hét néhány napjára ragyogó időt jeleztek. Ezt kéne kihasználni! De vajon honnan fényképezzek, hol tegyem le a fényképezőgépem állványát? Gondolatban sorra vettem az ismert helyeket és sorra el is vetettem azokat, míg végül eszembe jutott egy közeli magaslat, melyet egy emlékmű díszít. Régebben már jártam ott és úgy emlékszem, hogy az a kopár domb alkalmas lehet. Igen, Galgahévízen, a Szent András keresztnél érdemes lenne próbálkozni!
Tegnap délelőtt terepszemlére indultam. Megtaláltam a turista jelzést és az elvadult ösvényen felkaptattam a dombtetőre. Amikor aztán nagy nehezen kifújtattam magam a fa kereszt alatt, megcsodáltam az egyszerű táj szépségét.
A tiszta égboltról hét ágra sütött a Nap.
Most bezzeg jól jött volna a fényképezőgépem otthon hagyott napellenzője!
Minden más esetben felesleges lenne, de amikor a Nap egyenesen a lencsébe tűzött, kár volt nélkülözni.
A fenti képeken látható színes foltok a becsillanások nyomai.
A magasra nőtt, sárguló füvön kívül csak néhány galagonya bokor sínylődött a terméketlen talajon.
Körbesétáltam a kissé megdőlt keresztet, melynek hátoldalán már jócskán megkopott a festék.
A Nappal szemben ebből mi sem látszott és örömmel állapítottam meg, hogy a kereszt jól fog mutatni a csillagporos égbolt előtt is.
A felderítést azzal a kellemes érzéssel zártam, hogy ennél jobb helyszín nem is kell a tervemhez. Már csak a Hold aggasztott, amely éppen növekvő fázisában tartott és igencsak nagyra hízott már, amint azt estefelé, egy újabb sikertelen szarvaslesen tétlenül üldögélve megállapíthattam.
Hazafelé autózva a hirtelen leszállt sötétségben szinte vakított a nagy "égi lámpás". Otthon az első dolgom az volt, hogy megnézzem az aznapi holdnyugta időpontját. Nulla óra harminc percet jelzett a számítógép. Az nem vészes: ha tizenegykor elindulok, negyed óra alatt már a dombnál lehetek és mire elrendezkedem és elkészítem a próba felvételeket, már el is takarodik az égről a fotózást zavaró, nem kívánt fényforrás.
Így aztán fejlámpám fényénél botorkálva aznap másodszor is felkapaszkodtam a szuszogtató ösvényen a keresztig és hozzáfogtam a fényképezéshez. Az első képen vakut használva rávillantottam a szegény faszentre. Kiderült, hogy ezt rosszul tettem, de az így készült képen legalább felismerhetők az öreg arcvonásai - már ahogyan a népi fafaragó Szent Andrást elképzelte.
Eleinte kerültem a falu idelátszó fényeit, de végül felbátorodtam és azokat is belekomponáltam a képbe. Talán jobb is így, mert érzékelhető a távlat. Ezen a fotón szépen látszik a Göncöl szekér.
Gyorsan szaladt az idő, elmúlt éjfél. A Hold már csaknem elérte a horizontot, sárgás visszfénye különös hátteret adott a fák sötétlő sorfalának. Szerencsém volt: a felderítéskor erre nem is gondoltam és lám, milyen szépséget tartogatott ez az éjszaka!
Mentségemül szolgáljon, hogy azelőtt még sohasem láttam csillagfényes holdnyugtát. Hamarosan eltűnt a Hold és a csillagok kifényesedtek. Szorgalmasan kattintgattam, de a képek nem lettek jobbak. Kiderült, hogy a hirtelen leereszkedett finom harmatban a gép lencséje egyre-másra bepárásodott. Erre nem számítottam, csak papír zsebkendővel tudtam a lencsét úgy-ahogy megtisztítani, de a következő felvételnél már újra homályossá vált. Nem láttam értelmét a további erőlködésnek. Az elképzelt képeket, sőt a nem is álmodottakat már elkészítettem. Így aztán nagy óvatosan letapogatóztam a meredélyen a kocsimig. Szerencsére nem csúsztam el a harmatos füvön és nem dobtam el a felszerelésemet. Sikeres fotózást könyvelhettem el.
Két óra tájban kerültem ágyba, de nehezen jött álom a szememre. Minduntalan ennek a szépséges, csillagfényes fotózásnak az élményei keveregtek az agyamban.
