KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2018. december 12., szerda

Őzek és szarvasok

Furcsállom, hogy mostanában a madarak távol maradnak az etetőmtől. Alig fogy a napraforgó mag, a kukorica, nem kell az itató vize. Órákat tölthetek a lesemben és csak néhány kedvetlen cinege látogat meg. Talán az enyheség a magyarázat? Fogalmam sincs.
De az aktualizált mondás szerint fotózni muszáj! Így aztán ismét a határt járom, őzeket remélve. Sajnos, azok sem szívesen mutatják magukat. Legutóbb egy ragyogó napkeltét követően, éles, lapos, rózsaszín fényeknél találkoztam néhányukkal, persze csak messziről.


Aztán eszembe ötlött, hogy egy közeli, erdő széli vetésen láttam pár őzet egyik nap késő délután. Nosza, gumicsizmát húztam és mélyen begyalogoltam a felázott gabona táblába. Ott beálcázva vártam, hogy négylábú barátaim kijöjjenek a fák közül a zöldbe, hogy a sarjadó vetést csipegetve csillapítsák éhségüket.  Egy suta és nagyocska gidája hamarosan ki is sétált elém.





Egy meglibbenő kósza szellő aztán elárult, az őzek elmenekültek, de ebben az ínséges, esős, fénytelen időben még ennek a néhány képnek és a röpke kis fotós kalandnak is örültem.
Az őzektől már csak egy gondolati ugrás kellett a szarvasokig. Hátha velük is szerencsém lesz? 
Tegnap nem volt vadászat, így megkaphattam az engedélyt, hogy kiülhessek a szóróhoz. Mire a helyszínre értem, a délutáni napsütésnek már sötét felhők vetettek véget, így a szűk kis tisztásra csak gyenge fény vetült. Már az eső is cseperegni kezdett, de aztán alább hagyta. Jó, hogy az elázástól tartva nem hagytam ott a leshelyemet, mert hamarosan megjelent egy szép bika, majd még öt társa követte őt. A kiszórt kukorica vonzotta elém őket, a szénára rá sem néztek. Talán tíz percig maradtak és viselték el a fényképezőgépem gyanút keltő kattogását.



















Mint ahogy mindig, most is nagy élményt jelentett közelről figyelni és fényképezni a fenséges állatokat. Örülök ezeknek a képeknek, bár a fénytelenség miatt meglehetősen komorra sikerültek. Remélem, hamarosan majd havas tájban, jobb fényeknél láthatom viszont az agancsosokat!