Fürdőzés és darvazás

November második hetét Hajdúszoboszlón töltöttük. Lábfájdamaim enyhülését reméltem az ottani gyógyvíz kedvező hatásától, de legalább annyira izgatott a Hortobágy viszonylagos közelsége és a még akkor is 60 ezres létszámban ott tartózkodó darvak látásának lehetősége. Az időjárás előrejelzés szép időt ígért, de ez végül csak részben teljesült. 

Érkezésünk napjának délutánján máris darunézőbe indultam, oda, ahonnan néhány éve az Elepi tóra éjszakázni behúzó madarakról szép fotókat tudtam készíteni. Csakhogy hiába várakoztam: a lassan nyugvó Nap gyönyörű fényeiben darvak nem, csupán néhány hangoskodó vadliba húzott át felettem.

A főpróba tehát nem sikerült, be kellett látnom, hogy ebben az évben másfelé járnak a kecses madarak. A nap csodálatos égi színjátékkal búcsúzott. Már visszatértünk a városba, amikor a látvány kiugrasztott a kocsiból, hogy megörökíthessem.

Két esős nap következett, fürdőzéssel és pihenéssel teltek. Az ezt követő délután szerencsére már kiderült az idő, kezdődhetett a daru keresés. Úgy gondoltam, hogy a Tiszacsege felé vezető úton próbálok szerencsét. Már Balmazújváros határánál hatalmas liba sereget láttunk, le kellett fényképeznem a kavargó madarak sokaságát.

Bármilyen megkapó is volt a látvány, tovább kellett haladnunk, hogy ne késsük le a remélt alkonyati daru vonulást. Szinte alig hagytuk el a várost, az út melletti elvadult bokorsor túloldalán, egy kukorica tarlón úgy 50 méternyi "közelségben" szürke madarak sokaságát pillantottuk meg. Darvak! Ez váratlanul ért, gyorsan fékeztem, félreálltam és indultam a csomagtartóban lapuló fényképezőgépemért. Több se kellett az éber madaraknak, a kusza növényzet takarása dacára észrevettek, egyre-másra röppentek fel, felriasztva távolabbi társaikat is. A riadalom futótűzként terjedt el a több száz daru között és egy perc se kellett ahhoz, hogy valamennyi a levegőbe emelkedjék. Egyetlen fotó nélkül hagytak faképnél és ezért csak magamat okolhattam. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy az autót még eltűrik a madarak, de, ha kiszáll az ember, rögtön menekülőre fogják. Legközelebb az ölembe veszem a fényképezőgépet és majd a lehúzott ablakon keresztül fogok kattogtatni.- határoztam el.

A következő délután ezzel a módszerrel már sikeresebb voltam: a legközelebbi madarak megriadtak kissé, de nem vitték magukkal valamennyi társukat.

Esteledett és nemsokára vörös fény öntötte el a környéket. A darvak készülődni kezdtek az esti repülésre, szárnyaikat emelgetve sürgették egymást.

A türelmetlenek már szárnyra kaptak, a türelmesek még a tarlón várakoztak.

Egyre többen emelkedtek a levegőbe...

és egyre kevesebben maradtak a földön.

A lebukó Nap még fehéren izzott, amikor már nagy daru csapatok húztak az éjszakázó helyük, a Kondás tó felé.

A tüzes égitest hamarosan már a horizontot érintette és éppen egy fa mögött készült eltűnni.

Ekkor már a legtürelmesebb madarak is szárnyra keltek, hogy még időben érjenek a tóhoz, amelynek sekély vízében ragadozóktól védve, biztonságban éjszakázhatnak.

Örömmel töltött el, hogy szép fotókat készíthettem a darvakról, de mégis úgy éreztem, hogy ezek a mozdulatlan, hangtalan képek nem adják vissza a darvak esti repülésének hangulatát. Videózni kellene!  Majd holnap megpróbálom! - határoztam el.

Hazafelé tartva csodás látvány tárult elénk: az esti tejfehér köd a talajon gomolyogva kezdte elönteni a pusztát, miközben az ég még az alkony színeiben pompázott.

Elérkezett az üdülésünk utolsó teljes napja. Izgatottan vártam a délutánt. Vajon ott lesznek-e még a darvak, hogy levideózhassam őket? Igaz, hogy nincs komoly kamerám, csak egy kicsi túristáknak való és még állványt sem hoztam, de megpróbálom! 

A helyszínre érve megnyugodva láttam, hogy a daru csapat most is ugyanazon a tarlón kukoricázik. Ezúttal nem akartam elpuskázni az utolsó lehetőséget: félreálltam egy mellékúton és megvártam a naplemente utolsó perceit. Csak ekkor közelítettem meg a repülésre készülődő, izgatottan rikoltozó madarakat, de csak nagyon óvatosan, kihasználva minden lehetséges fedezéket. A legnagyobb gyújtótávolságon próbáltam rajtuk tartani a kézben lévő, hevesen táncoló kamerát, majd követni a felrepülő madarakat. Nagy kihívás volt ez nekem és a kis masinának is, de sikerült annyi anyagot felvennem, hogy abból utólag egy nézhető, mindössze 2 perces kis filmet tudtam összevágni. Megtekintésre ajánlom, íme:

Az idei üdülésünk nagyszerűen sikerült. A gyógyvíz jót tett a lábamnak, a Hortobágy és darvainak szépsége pedig a lelkemnek. Végezetül megmutatok még egy fotómontázst, amely ugyan nem számít természetfotónak, de nekem tetszik és ennek a tartalmas novemberi üdülésünknek a jelképe lehetne.

Augusztusi madarak

Az őzek nász időszakának múltával hirtelen fotótéma nélkül maradtam. Igaz, hogy az itatóm a nagy melegben is mindig kínálta magát a szomjazó, hűsölni vágyó madárnép számára, mégsem látogatták a szárnyasok. Évről évre tapasztalom, hogy éppen a legnagyobb kánikula idején maradnak távol a víztől a kicsikék. Olyan ellentmondás ez, amelyet nem tudok megfejteni, legfeljebb csak gyanítom, hogy a felmelegedett vízet nem kedvelik. Már kiülni sem volt érdemes a lesembe, hiszen órákig egy madár sem járt arrafelé.

Az első kisebb lehűlés aztán hozott némi élénkülést, megjelent néhány fürdővendég. Ettől kezdve több alkalommal próbálkoztam a fotózással. Az alábbi képek ezek eredményei.

Többnyire fiatal madarak keresték az enyhülést az itatóm vizében. Egy szerény megjelenésű barátposzáta tojó és hím jött elsőként.

Egy szépséges hím erdei pintynek már jobban örültem.

Az ősz közeledtét jelezte a légykapók megjelenése. Izgatottan röpködtek, szitáltak a víz felett, de villámgyors mozdulataikat nem tudtam elkapni az én kissé lassú fényképezőgépemmel, meg kellett várnom, amíg leülnek valahol.

Tavasztól ezeddig egyetlen meggyvágó sem látogatott meg, nagy volt az örömöm, amikor egy fiatal példány betért egy kortyra.

A légykapók és füzikék kisebb csapatai nagy röpdöséssel kerestek leszálló és ivó helyet.

Egy piros sapkás fakopáncs a közelben kopogtatott és néha meg is mutatta magát.

Egy idei zöld küllő csak a közeli fenyőfáig merészkedett és onnan nézte a madárkák sürgés-forgását.

A vadgerlék már a hosszú vándorútjukra készülhetnek, de egyikük még betért egy kis felfrissülésre.

Ritka látogatóként néhány őszapót is közel csábított a víz.

Előkerültek a csuszkák is. Igaz, hogy őket nem a víz, hanem a napraforgó magok érdekelték. Több szemet vettek a csőrükbe- torkukba és sűrűn forgolódva hordták a téli magtárukba.

A légykapókkal minden kiülésemkor találkoztam.

A nyáron hűtlenül másfelé járó szajkók is előkerültek, hiszen felfedezték az újra megnyílt ingyen konyhát a finom napraforgó és kukorica kínálattal.

Egyszer a fácán kakas is beköszönt. A fehér nyakörve még mindig hiányzik, talán már nem is lesz?

A legkülönlegesebb élményt néhány fiatal sárgarigó váratlan feltűnése jelentette. Eleinte csak a hangjukra figyeltem fel. Nem a "kell-e dió fiú?" ismert nótáját fuvolázták, csupán két rövid füttyöt hallattak, de kitaláltam, hogy ők lehetnek. Aztán megláttam, hogy egy sárga madár átrepül a víz felett, be a fák közé. Erősen szurkoltam, hogy visszatérjen. Jött is és kitárt szárnnyal beletoccsant a vízbe, majd rögtön tova is röppent. Még vagy háromszor megismétlődött ez a furcsa fürdőzés. Ennek megörökítése reménytelen vállalkozás lett volna, de szerencsére a megmártózás előtt le is ültek néhány fotózható helyen, ha csak pillanatokra is.

Sokszor panaszoltam már, hogy az itatómnál mindig csak a szokott madárfajok mutatkoznak. Nos, a sárgarigós kaland után meg kell dicsérjem a kis pocsolyámat: megérte, hogy egész nyáron nem hagytam kiszáradni!

Őzek után sántikálva

 Az őzek kezdődő üzekedése ezévben is rendszeres korán kelésre ösztönzött. A szép fotók reményében a pirkadat már a réten talált. Nincs két egyforma napkelte, akkor a legszebb, ha keletről bárányfelhők keretezik az ég alját és az izzó korong még nem bukkan fel a horizonton. A csodás szímpompa csak néhány percig tart, aztán elmossa a szétáradó fény. 

A vörös ég adta háttér előtt a mácsonya tüskés bokra tetszetős virágkötészeti remekműnek tűnik.

Rávillantással a ligetszépe sárga virágai is jól érvényesülnek.

Ahogyan a learatott búzaföld szélén emelkedő közönséges aszat is jól mutat az erős nappali fényben.

A síppal imitált suta hangra egy kis bak emelkedett fel, de nem akart előbújni a sűrű növényzetből.

Nagyobb szerencsével jártam a korábban általam csak "csodarétnek" nevezett területen. Egy suta vezetgette elém iker gidáit, miközben én féltérden próbáltam láthatatlanná válni.

Terepszínű öltözetem dacára kuporgó alakom gyanút keltett az anyaállatban és megállt parancsolt kicsinyeinek.

Azok engedelmesen megtorpantak.

A suta tett néhány lépést felém, gyanúja egyre fokozódott, hiszen a fényképezőgépem kattogását is meghallhatta. Néhány pillanat múltán gidáival együtt elvágtatott. 

Az élménydús találkozás örömét fokozta a remény, hogy fogok még találkozni a gidákkal, amikor az anyjukat "táncba viszi" majd egy szerelemre vágyó bak.

Ezen a vadvirágos réten több alkalommal láttam együtt járni egy őz párt. Sajnos mindig csak tőlem távol mutatkoztak, mintha megérezték volna, hogy lesek rájuk. A szerelmük sem akart kibontakozni, a bak csak arra ügyelt, hogy ne tévessze szem elől a sutát és távolról kísérgette, illetve őrizte őt és  a területét a vetélytársaktól.

Jó esetben lefeküdtek a virágok között, pihentek vagy fél órát, aztán folytatták a vad érzelmektől mentes, békés legelészést, máskor a suta berohant egy bokorba, ahol aztán mindketten elvesztek szem elől. Még szerencse, hogy a réten más fotótéma is akadt egy elém keveredett mezei nyúl személyében.

"Varázssípommal" csupán egyetlen bakot sikerült megtévesztenem. Jó kétszáz méterről rohant felém szerelemre éhesen, de idő előtt gyanút fogott, megtorpant, majd azonnal el is vágtatott.

Egy későbbi reggelen ismét rám mosolygott a szerencse: újra elém került a két kicsi őzike, méghozzá szép, virágos környezetben.

Ennél közelebbről csupán egyszer tudtam gidát fotózni, az akkori képet most is büszkén mutatom meg.

Teltek-múltak a napok, eljött augusztus hetedike is, amikor az itteni vadászok szerint az üzekedés a tetőfokára hág, de keresgélő, vagy sutát kísérő bakokat nem, vagy csak nagyon távolról láttam. A gidákkal még egy alkalommal találkoztam: anyjuk és udvarlója társaságában vágtak át egy tarlón. 

Úgy tűnik, hogy ez az utolsó őzes fotóm az idei üzekedésből. Legutóbbi látogatásomkor a csodaréten már nem láttam őzeket, csupán egy pockokra vadászó gólya került lencsevégre a környező földeken.

Szokatlanul döcögősre sikerült az idei őz szezonom. Kevés őz, azok is távol, sehol egy hajsza, semmi heveskedés, nem tomboltak vad ösztönök, legalábbis nem a szemem láttára. Igaz, hogy én is csak lassan, sántikálva jártam az őzek után és ahogy öregszem, a "Csodarét" évről-évre egyre távolabbinak tűnik.