KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2016. április 26., kedd

Gémkedés

Tegnap szürke, csepergős, hideg idő volt, fényképezésre teljesen alkalmatlan. Hogy ne kelljen otthon gubbasztanom, gondoltam megnézem a kotorékokat. Négyet vizsgáltam meg és mindössze kettőnél találtam friss nyomokat. Az ötödikhez jócskán kellett gyalogolnom. 
Vigyem a gépet, vagy ne? 
- Ilyenkor semmit sem lehet fényképezni! Minek cipelnéd? - súgta a lustábbik énem. 
- Emlékezz arra az esetre, amikor közel jött a róka és nem volt nálad a gép! - figyelmeztetett a rendesebbik. Bizony, ilyen baklövést nem szeretnék még egyszer elkövetni és kelletlenül ugyan, de a nyakamba akasztottam a masinát. Kis kitérővel a mocsaras rétre is kinézhetnék - gondoltam menet közben és arra vettem az irányt. Még ki sem léptem a bokrok mögül, amikor egy nagykócsag kapott szárnyra előttem.


Még nagyobb meglepetés ért, amikor egy madár csapat emelkedett fel a rétről: cankók és egy gólyatöcs pár.


A gólyatöcsök vissza is tértek, de eltűntek a fekete nadálytő virágai között.


Fekete nadálytő
Mindig arra vágytam, hogy ilyen partfutó madarakat fotózhassak és íme most elém kerültek! - örvendeztem. Kár, hogy nagyon távoliak.
Folytattam utamat a rókalyuk felé. Alig találtam rá, úgy benőtte a gaz. Ebben idén nem lesznek kölykök! - állapítottam meg lemondóan. Az öt kotorékból hármat ki is húzhatok.
A figyelmem ismét a vízi madarakra irányult. Már korábban, hajnali cserkeléseim során láttam néhányukat más pocsolyákon, még fekete gólyát is, de csak futólag.


A visszaúton ismét kinéztem a mocsárra. Egy szürkegémmel egyszerre vettük észre egymást.





Jöttömre két piroslábú cankó is felriadt, egyiküket még elcsíptem röptében.


A gólyatöcsök legalább hagytak pár képet csinálni, amint a virágok között keresgéltek élelem után.



Jó, hogy vittem a gépet, mert így régen áhított madarakat fotózhattam, ha távolról is. A szürkegém megjelenése eszembe juttatta a fenyvesben fészkelő társait. A fiókák már nagyok lehetnek...
A szemerkélő eső és az hideg szél dacára délután meglátogattam a halgazdaságot. 


Itt is csak távolról fotózhattam, de hamar fel kellett adnom, mert egy munkás hosszasan sertepertélt a medencék körül és ezzel a gémeket távol tartotta.


Elmentem hát a fenyvesbe, ahol a szürkék rekedt károgása (?) közé már a fiókák ütemes kéregető hangja vegyült.


A fa tetejére épített fészkekre alig tudtam rálátni a sok belógó fenyőágtól, de végül megpillantottam apukája mellett egy fióka borzas fejét.


A legerősebb gémecske már a szárnyát próbálgatta.


Más fészkekből csak a fiatalok tekintgettek le rám bizalmatlanul. Nagy valószínűséggel én vagyok az első ember, akivel találkoztak. Ennek megfelelően jól megnéztek maguknak.





Egy helyen már mindhárom serdülő a fészek melletti ágakon ücsörgött.


Ez utóbbiak hamarosan elhagyják a fészket, résen kell lennem, ha cseperedésük további titkait is ki akarom kémkedni. A pocsolya madarai viszont jobban izgatnak: talán megpróbálkozom egy lessátrazással. Csak álljon el a szél!

2016. április 24., vasárnap

Túzoknézőben

Gyopárosfürdőn üdültünk pár napig egyik unokánkkal egy kellemes szállodában. Onnan már nincs túl messze Dévaványa - Réhely, a túzokvédelemről híres látogatóközpont. Az egyik délelőttöt annak felkeresésére szántuk.
Már közel jártunk a célunkhoz, amikor az út menti árokban egy rókát pillantottunk meg. Satufék, rohanás a csomagtartóhoz a fényképezőgépért, aztán óvatosan vissza a békésen falatozó, de sajnos félig árnyékban álló ravaszdi felé.


Az útra hajló lombok fedezékében már elég közel kerültem, de egy traktor érkezése megzavarta és kiugrasztotta a rókát a bozótból.


Éppen felém szaladt a töltésen felfelé...


... aztán persze észrevett és irányt váltva visszarohant a sűrűbe.


Mindez fényes nappal, úgy tíz óra felé! Erre a találkozásra egyikünk sem számított, de nekem jól esett, noha a fotók nem lettek elég jók.
A látogató központban mi voltunk az aznapi első vendégek. Kedves fogadtatásban részesültünk nemcsak a recepciónál, hanem a bemutató kertben is: szinte tárt karokkal várt az egyik fiatal túzok kakas a három közül.


A világ legnehezebb repülő madara e három példányának szárnytollait megcsonkították, hogy ne tudjanak megszökni.


Szárnyfesztávolságuk elérheti a 2,5 métert, a kifejlett kakas súlya akár 18 kg is lehet. Ez időtájt van a párzási időszakuk, a kakasok jellegzetes násztáncát dürgésnek nevezik. Én erre a nevezetes táncra vártam, de csak az egyik madár próbálgatott valami hasonlót, azt is csak a kerítés közvetlen közelében.


Az itt tartott madarak vadon élő társaikkal ellentétben nem zavartatták magukat, sőt annyira közel jöttek, hogy már amiatt nem lehetett fényképezni őket. Pár fotóval azért vigasztalódtam.









Nem tudtam elegendő időt szánni a fotózásra, a kis unoka már türelmetlenkedett. Hogy tudjam, mit hagyok ki, búcsúzóul a legaktívabb kakas még produkálta magát ... természetesen a kerítéshez simulva. 


A túzok a zavarásra rendkívül érzékeny madár, háborítatlan szaporodásuk érdekében vadon élő példányait csak külön erre a célra épített lesből, hajnaltól estig tartó fáradságos lesezéssel lehetne fényképezni, nem kevés pénz ellenében. Nem hiszem, hogy én erre valaha is rászánom magam, így viszont fotóztam is dürgő túzokot, meg nem is...
A pár nap kellemesen és gyorsan - mondhatnám: vad túzok szárnyon - elrepült. 
Hazafelé tartva Szarvas előtt még egy meglepetés ért: egy magányos dámszarvas bikát pillantottam meg az autóból. Úgy ötven méternyire állt a magas fűben. Persze mire előkotortam a csomagtartó mélyéről és készenlétbe helyeztem a fényképezőgépemet, már csak futtában láthattam.


Már a puszta jelenléte is különös volt, de az talán még inkább, hogy a lapátját még nem dobta el.

2016. április 18., hétfő

Közeli őzek

Mostanában ismét korán kelek és sietek a határba, hogy gyönyörködjem a hajnali ég pompázatos színeiben.


Az egyszerű turai táj megszépül ilyenkor: a vizenyős rétek, a nádasok és a művelt területek egyaránt.


A harmatban fürdő mezőn virító vadvirágok az erős reggeli fényben elvarázsolják a szépre fogékony embert.


A nemrég hazatért gólya madár éberebb, mint gondolnánk: a fotós láttán hamar szárnyra kap.



Jártamban, keltemben sok őzzel találkozom, legtöbbjükkel csupán távolról és futólag.


Hogyan lehet közel kerülni egy őzhöz? Erre mutatok most néhány példát.
A minap egy suta és egy fiatal, barkás agancsú bakocska ugrott ki elém, majd biztonságos távolba érve megálltak, hogy megbámuljanak.


Amikor odébbálltak, utánuk osontam és a nád fedezékében próbáltam közelebb kerülni hozzájuk. Számtalanszor tapasztaltam már, hogy ez mennyire hiábavaló igyekezet, különösen vízben cuppogó gumicsizmával. Ezúttal is hamar lebuktam és az őzek elvágtattak. 
A szerencsém úgy hozta, hogy még akkor, frissiben mégis közel kerültem egy őzhöz, de nem a magam ügyességének köszönhetően.
Amint csalódottan ballagtam visszafelé, csörtetést hallottam a hátam mögött: a két őz rohant felém. A suta láttamra megtorpant, de a bak csak jött!


Gyorsan lekuporodtam és követtem a vágtató állatot a fényképezőgépemmel.


A bak félkört leírva mozgott, de úgy, hogy közben egyre közelebb került hozzám. Olyan hirtelen történt mindez, hogy fel sem ötlött bennem, hogy visszazoomoljak. Itt még éppen belefért a képbe, ...


... de emitt az agancsa már a kép szélét feszegeti, ...


... a következőn meg már lemaradtak a hátsó lábai.


A megzavarodott őz ijesztően közel robogott el mellettem, de arra nem derült fény, hogy mitől ijedt meg? 
Egy más alkalommal kocsiból vettem észre egy szép bakot a sűrűben. Egy fiatalabb, még letisztítatlan agancsú társával egy kattintás után megunták az érdeklődésemet és úgy eltűntek, mint szürke szamár a ködben.


Bosszankodva hajtottam tovább, de később a gabonában ismét megpillantottam őket.


Elugrottak, de a szebbikről azért még tudtam pár képet csinálni.



Tegnap a természetvédelmi területet szegélyező ritkásban viszontláttam a korábban már fotózott nyugodt bakot. Igazán közel volt és most is türelmesen viselte a kattintgatásomat.


Jóízűen falatozott a hirtelen nőtt zsenge fűből, miközben az autómra tekintett.


Hátat fordított és a kis galagonya bokrot gusztálta, ...


... majd harapott is néhányat a zsenge levelekből.


A kocsiról és rólam tudomást sem véve jólesően vakargatni kezdte az ágacskával még mindig viszkető homlokát.


Még egyszer visszanézett, ...


 ... aztán szép komótosan, cseppnyi sietség nélkül belépett a fa mögé, ahol már nem láthattam.
Megismételhetetlen, felemelő perceket köszönhetek ennek a szép, méltóságteljes őzbaknak, mert eltűrte a jelenlétemet.
Talán csak az őzek párzási időszakában lehet közelebb kerülni egy őzhöz, illetőleg úgy, ahogy többé nem szeretnék. Ma reggel vadászok kanyarodtak mellém a terepjárójukkal és érdeklődtek, hogy láttam-e valahol szép bakot? Ők már találkoztak eggyel, magukkal is hozták ... ott van hátul ... egy ládában.


Megdobbant a szívem: csak nem az én szelíd őz barátom fekszik előttem az utolsó falattal a szájában? Nem, annak kisebb az agancsa, szerencséjére. Mindenesetre szeretném, ha jobban vigyázna magára és nem engedné közel a vadászokat!