Szezonzáró

Folytatom őzes kalandjaim sorolását. A szokatlan forróság időszakában jól esett a harmattal öntözött hajnali réteken hűsölni. Kezdetben 14, mára már 20 fok volt odakint.

Pár nappal ezelőtt így nézett ki a fogyó Hold, miközben a kelő Nap már rózsásra színezte a könnyű felhőket.

Néhány perc múltán megjelent a horizonton a Nap vörös korongja is.

Kicsit később már fehéren izzott.

A nyughatatlan őzbakok ekkor kezdtek láthatóvá válni.

És, hogy turai őzekről van szó, az látszik a kép jobb sarkában felsejlő kastélyról.

Keletnek nézve néhány percig vörös fényben fürdött a táj.

Ez a bak szerencsésen besétált a vörös fényárba.

A ritka náddal benőtt rét távoli zugában megláttam egy szép sutát.

Aztán a bakja is előkerült, egy próbálkozó kisebb bak elriasztására indult. Megismertem: ő az általam Unikornisnak elkeresztelt egyszárú fejdíszt viselő bak.

Egy újabb fiatal őz legény is a közelben sündörgött, arra számítva, hátha a suta közelébe kerülhet. 

Unikornis ezt persze nem engedte, rárohant a kis bakra. Közben a bakok vágyának netovábbja ismét elém került.

A következő réten megláttam egy szép bakot, két sutát terelgetve. Agancsával végigsimította a nádszálakat, ezzel talán a területét jelölte meg.

Pechemre vadászok érkeztek egy terepjáróval, minden állat elfutott a közelemből. Másnap, amikor arrafelé jártam, üres volt a rét, de hirtelen zörgést hallottam a bokrok felől és megláttam az előző napi bakot. A hirtelen sorozat megörökítette menekülésének néhány szép mozdulatát.

A következő reggel egy pihenő őz párt pillantottam meg. Cserkelő tudásom legjavára volt szükség, hogy a közelükbe férkőzzem, legalább néhány kattintás céljából.

Amint a nádszálakat hajtogatva feléjük lépegettem , a suta felneszelt.

Kővé merevedtem a bokorban, így látszólag megnyugodva másfelé fordult.

A suta ébersége viszont a bakra is átragadt, készenlétbe helyezte magát ő is.

Aztán az ösztönük riadót fújt és megugrottak.

Merre meneküljünk? - tétováztak, aztán usgyi, ketten kétfelé szaladtak.

A tarlón túli völgy sűrűjében ütött tanyát egy jó bak és a sutája. Komoly bujkálások árán tudtam a közelükbe kerülni, de nagyon gyanakvóak voltak és csak egy kattintást tűrtek el.

A következő hajnalon ismét feléjük vettem az irányt. Az éber bak már messziről kiszúrt. Gyorsan takarásba vágódtam, de az óvatos hím le sem vette rólam a szemét. 

Talán tíz percet is álltam mozdulatlanul, amíg végre letette a fejét és közelebb osonhattam. Érdekes, hogy a suta, bár közelebb állt hozzám, nem gyanakodott.

A bak próbált szagot fogni. Fejét feltartva minden irányba szimatolt.

Aztán biztos, ami biztos alapon közelebb húzódott imádottjához.

Hiába vártam, hogy történjék valami közöttük, ahogyan várható volt, végül méltatlankodó ugatásokat           ( sajnos nincs rá jobb szó) hallatva elvágtattak. A képeken látható lila foltok a réti füzény  virágától származnak.

Újabb nap telt el. A következő hajnalon szokásos utamat járva kinéztem arra a rétre, ahol évekkel ezelőtt jó akcióknak voltam tanúja, idén viszont sohasem találtam rajta őzeket. Első ránézésre üresnek tűnt akkor is, de aztán megláttam a távolban, a magas fűben mozgolódó őzek hátát. Aha, a bak már kerülgeti a sutát! Gyorsan, de a takarásra ügyelve már csaknem száz métert közeledtem feléjük, amikor a lombokon át megláttam, hogy a bak akcióba lendült. Kiugrottam a fedezékből és exponáltam. Éppen jókor, mert akkor történt meg a borítás.

Felismertem bennük a korábban szunyókálásában megzavart párocskát. Ezek szerint jól összeszoktak azóta.

Lehet, hogy náluk is a gólya hozza a gyereket, illetve a kis gidát? :) Merthogy a megriadt őzek után üresen maradt rét felett kisvártatva megjelent egy!

Örültem, hogy sok év után ismét sikerült egy borítást lencsevégre kapnom, de furcsa volt úgy, hogy igazi üzekedést még csak nem is láttam. Jó lenne legalább egy ilyen képet lőni, hogy kerek legyen a történet!

Hajnalonként kijártam és valami biztatót mindig láttam, arra elegendőt, hogy másnap újra menjek. Volt üzekedés is, de szinte még sötétben.

Ilyen előzmények után ma hajnalban ismét nekivágtam a rétnek. Az iker gidákat már messziről kiszúrtam. Ők is láthattak, de nem mentek el. Itt lehet a mamájuk és talán az udvarlója - gondoltam. És tényleg, a réten átvágtatott egy suta, nyomában egy bakkal. A gyenge fényben nem lett jó a kép, olyan, mint egy durva szén rajz. 

Szerencsére nem tűntek el, némi várakozás után közelebb jöttek és így még fotózhattam őket.

Hosszan méregettek, de jó álcázásom miatt nem vettek emberszámba. Végül átmentek a tarlóra. A suta megugrása a bakot is mozgósította, így végre lett pár képem a hajszáról, nem állítom, hogy nem lehettek volna jobbak.

A mai séta során Unikornis még egyszer elém került, egy kissé közelebb, mint eddig. Vajon hogyan veszítette el az agancsát?

Lassan lecseng már az idei furcsa őz szezon, ideje összegezni. Először is a bakok nagyon gyengék, fiatalok, selejtesek voltak, valamirevaló alig akadt közöttük. Emellett sok facér sutát láttam, tehát a hímek kevesen is lehettek. Talán a nagy hőség miatt, de mozgást és főképp üzekedést csak hajnalban észleltem. Vadász ismerősöm szerint az utóbbi évtized legrosszabb szezonját búcsúztatjuk a napokban.

Fotósként viszont nem panaszkodhatok. Minden hajnalban gyönyörű fények adódtak és sikerült néhány szép képet készítenem. Merő véletlenségből egy róka is elém került. Így jó érzéssel gondolok vissza ezekre a napokra és ilyenkor "szívemben néha elidőz a róka és a szelíd őz". ( Bocsánat a ferdítésért J.A.)

Hogy mi lesz az őzek után, mit fogok fényképezni? Majd csak akad valami, ha más nem, akkor például a héjakút mácsonya. :)

Gidák és egy róka

Miközben javában folyik az üzekedés, a bakok és suták a fajfenntartás ösztönétől hajtva a következő nemzedék megalapozásán munkálkodnak, én a hajnali sétáimon több gidát láttam idén, mint valaha.

Egy gidás suta kedvenc helyét már két hete felfedeztem. Az egyik rét közepe táján, egy fűzfa bokrok alkotta kis tisztáson szoktak megjelenni, de az első gyanús jelre eltűnnek a nádban. Miután udvarlója akadt, a suta kezdte elfeledni anyai kötelességét és a kicsi őzet magára hagyta. Szegényke nagyon gyanútlan volt még, egy fotózásom végeztével jó száz métert gyalogoltam feléje minden fedezék nélkül, pusztán kíváncsiságból és ő tűrte. Az alábbi képet úgy húsz méterről készítettem róla:

Máshol iker gidákat találtam, ugyancsak a mamájuk nélkül. Ők bezzeg nem vártak be.

Legközelebb már számítottam rájuk. Meg is pillantottam őket, de ezúttal az éber suta kíséretében. Hiába kúsztam-másztam nagy óvatosan, a suta észrevett...

... és elugrott, de a gidák maradtak még egy kis ideig.

Egy más alkalommal egy bokor mellett elhaladva zajt hallottam, majd kiugrott egy gida és nem várt sebességgel elszáguldott. Éppen csak utána tudtam kapni a gépet...

A következő gidás kaland ma esett meg velem. A szokásos hajnali sétámból csekély eredménnyel a tarisznyámban már a kocsim felé baktattam, amikor a távolban két gidára lettem figyelmes. Egy náddal szegélyezett keskeny tarlón legelésztek. Gyorsan takarásba húzódtam és a nád mellett előre osontam, amíg meg nem láttam a közelebbi gidát.

Letérdeltem, a gida nyugodt maradt, egy kicsit téblábolt még, aztán eltűnt a sűrűben. A másik viszont a mamájával együtt jelent meg. Kész, lebuktam! - gondoltam, de csak néztek felém és még a kattogás sem zavarta őket. Az alábbi képek vágatlanok.

Biztonságérzetük onnan származhatott, hogy az út a nádsziget túlsó oldalán futott, itt még nem láttak autót, vagy embert. A gida érdeklődve közelebb jött.

Aztán visszament a sutához és együtt vágtak át a tarlón.

Ahogyan balra tartva a nap irányába értek, az ellenfény egyre erősebb lett.

A tarló valósággal ragyogott és már helyben örömmel láttam, hogy szép bokeh lesz a képeken.

Húsz percen át tartott az őzek gyanútlan jövés-menése. A kényelmetlen pózban már csaknem begörcsölt a lábam, de nem mertem mozdulni. Az állatok visszamentek...

... majd ismét elindultak balra.

Ismét beálltak egy közös fotóra, ...

... de akkor már ki kellett nyújtóznom. A következmény kiszámítható volt:

Nehezen tápászkodtam fel és jó időbe telt, amíg a macska kiment elgémberedett tagjaimból, de az élmény megérte ezt a kis kellemetlenséget. 

Pár napja már elkészült egy rókás sorozatom, azt még megmutatom.

Bakokra lestem az egyik hajnalon, amikor egerésző róka akadt az utamba. Éppen távolodott. Sebesen bevágódtam egy tavalyról maradt, megbarnult szalma guriga mögé, rákönyököltem és megfújtam a nyakamban lógó barkácsolt róka hívó sípot. Hatástalan maradt.( Talán csak az amerikai rókák szeretik, merthogy internetről vett leírás szerint készült.) Cincogást imitálva apró cuppantásokat hallattam és lám, a róka felfigyelt, megtorpant és visszafordult.

Egy ideig tétovázott, majd megindult felém.

Tekintetét rám szegezve úgy jött a hang irányába, mintha zsinóron húznák.

Ahogy közelebb ért, a régi szalmabála már néhol betakar a képbe.

Egyszer csak megrázta magát, furcsa grimaszt produkálva.

Már láttam, hogy túl magasról fényképezem, de a nagyra nőtt fű még így is belógott néhol a képbe.

Nem mertem változtatni a helyzetemen. Már vissza kellett zoomolnom, hogy beleférjen a képbe.

Olyan gyorsan történt minden, hogy portrét készíteni sajnos elfelejtettem.

Az utolsó képek 200 mm-en készültek, úgy hat-hét méterről.

Végül kiszúrhatta, hogy átverés áldozata lett, érdeklődése más irányba fordult és elügetett.

Örülök, hogy sikerült becsalnom a rókát a cuppogásommal. Első alkalommal történt ez meg. Fiatal, idei példány lehetett, az sem elképzelhetetlen, hogy abból az alomból származik, amelyet májusban, még kölyökkorukban fényképeztem. Szeretném, ha még láthatnám! Mondjuk szűz hóban, amikor a szép téli bundáját viseli. Akkor is szívesen cuppognék neki!