Koslatás idején

A hó eltakarodott és hideg köd ülte meg a turai határt. Szép képek reményével nem érdemes mostanság a terepre menni, de mégis ki-kijárok, mert "fotózni muszáj!" 

Az állatok könnyen észreveszik a fagyott rögökön hangos léptekkel közeledő fotóst és messzire menekülnek. Így aztán kényszerűségből a "tájkép állatokkal" jellegű fotóim számát gyarapítottam. 

Őzeken kívül rókát is láttam néhányszor, talán azért, mert tart még a párkeresésük időszaka, a koslatás.

Ezt a rám csodálkozó ravaszdit két képen is megörökítettem.

A koslatásról jutott eszembe: két éve, ilyentájt történt, hogy egy pihenő róka párt láttam meg a távolban. Messziről azt sem tudtam biztosra venni, hogy nem kilőtt állatokról van-e szó? Mindenesetre a felázott, belvizes repce földön sikerült közelebb kerülnöm hozzájuk és a ritkás nád fedezékében a vadász székemre ülve vártam a fejleményeket.

A világosabb bundás hím ébredt elsőként és ébresztgette párját.

A menyecske vakarózva kérette magát...

... és nem mutatott nagy lelkesedést.

Sőt, visszafeküdt aludni. A kikosarazott kan róka tanácstalanul nézett szét és ... észrevett.

Nem sokáig gondolkodott, menekülőre fogta.

Persze a menyecske is követte és mindkettőjüket elnyelte a nádas!

Ez a kaland járt az eszemben legutóbb is, amikor a ködös határt jártam. Távoli őzek, néhány felugró és messzire menekülő nyúl, nagy robajjal szárnyra kapó fácán - még a gépemet sem volt érdemes rájuk emelnem. Hanem egyszer csak egy velem párhuzamosan poroszkáló rókát láttam meg a ritkás bozóton túl. Sikerült néhány képet lőnöm a kusza növényzeten keresztül.

A vörös bundás gyanútlanul baktatott a keskeny vetésen át.

Megálltam, hogy lépteimmel ne keltsek zajt és vártam, hogy elém kerülve kijöjjön a takarásból. 

Csak még egy lépést kellett volna tennie, hogy teljes valójában megmutassa magát, de idő előtt észrevett és megtorpant. Megdermedve néztük egymást. 

Egy fél percig egyikünk sem moccant. Eközben 18 képet lőttem a rókáról, ... 18 egyformát. :) 

Miután felocsúdott, olyan hirtelen ugrott el, hogy nem tudtam elmenőben megörökíteni. Sajnálom, de azt a hiányzó lépést még inkább!

Mindenesetre szerencsés találkozás volt. Főképpen úgy, hogy menetelés, cserkelés közben történt. Csak azt nem tudom, hogy én cserkeltem-e be a rókát, vagy ő engem? :)

Őzek, róka helyett

Dányi fotós barátom tegnap gyönyörű rókát fényképezett, amint jellegzetes macskaszerű ugrásokkal egerészett a fehér hóval fedett mezőn. Sikerén felbuzdulva a bágyadt délutáni napsütésben én is nekivágtam a határnak. A megroskadt hóban nehezemre esett ugyan a gyaloglás, mégis a tavalyi rókakölyök-fotózás kapcsán megismert kotorék felé vitt a lábam.
Szerettem volna rókát látni, akár messziről is. Ez sajnos ezúttal sem adatott meg, csak a rókalyukhoz vezető nyomok jelezték, hogy valamikor erre járt a ravaszdi. A fürge róka lábak a kotorék minden bejáratát szabaddá tették, látszott a hóra kapart homok, de friss nyomokat ott sem találtam. Tekintve, hogy még tart a rókák " koslatása", azaz párkeresése és párzása, amikor nagy területet bejárva kóborolnak, ez még nem lett volna feltétlenül baj. Az viszont, hogy az egyik bejáratnál egy gyanús műanyag zacskóra leltem, arra utal, hogy valószínűleg mérgezett csalival kínálták meg a rókát, s az talán már az örök vadászmezőkön egerészik. Így aztán rókaügyben egyelőre bizonytalanságban maradtam.

Hatvan felé autózva nagylétszámú őz csapatot pillantottam meg az úttól alig ötven méternyire, amint békésen eszegették a hólepel alól előkapart eleséget. A vészvillogót bekapcsolva gyorsan félreálltam és egy hatalmas akácfa törzse mögül fotózni kezdtem az őzeket.

Az őzbakok új agancsa még javában barkás. Majd csak hónapok múlva fogják letisztítani, hogy az az augusztusi nászidőszakra a vetélytársakat meghátrálásra késztető veszélyes fegyverré váljék.
Most még nyoma sincs köztük a viszálykodásnak, csapatban jobban átvészelik a tél megpróbáltatásait.

Példámat követve más autósok is megálltak gyönyörködni, sőt egyesek még fényképeztek is.

Egy idős autós a teleobjektívem láttán valami illetékesnek nézhetett, mert hozzám lépett és elújságolta, hogy 46 példányt számolt meg, tegnap már látta itt őket és a feleségével most kifejezetten azért jöttek ki, hogy újra találkozhassanak ezekkel a szép állatokkal. Jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy mások is felismerték a természet eme kisebb csodáját.

Közben erősen esteledett, a lebukó nap narancs sárgára festette az eget. Fotósként csak azt sajnáltam, hogy az őz csapatot nem terelhettem át ebbe a festői díszletbe. Talán egyszer majd egy ilyen kép is összejön...