A gémek tavánál

 Miskolci fotós barátom nemrégiben lefoglalt egy hortobágyi lest és addig-addig ecsetelte a várható élményeket - a tavaly ugyanott készített remek fotóit már korábban megcsodáltam - amíg beadtam a derekamat és betársultam hozzá. A kijárási tilalom miatt csak reggel ötkor indulhattam és igencsak hajtanom kellett, hogy hétre a találkozási helyre érjek. Itt átültünk a helyi természetvédelem terepjárójába és vezetőnk kivitt minket a kis tó melletti építményhez, melynek vízre néző ablakai elől fekete gólyákat ijesztettünk el. A les tervezője előtt itt minden vendégnek fejet kell hajtania - az ajtó kicsinysége miatt. 😀Hétrét görnyedve végül csak bepréseltük magunkat a víz szintjére épített les belsejébe és helyet foglaltunk a lábatlan székeken, melyeken inkább feküdni kellett, mintsem ülni, hogy kilássunk az alacsony üvegen át a tavacskára. Fájós csípőm már ekkor jelezte, hogy kényelmetlen órák várnak majd rám a délutáni "szabadulásunkig". Vezetőnk elhajtott, az elriasztott gázló madarak kezdtek visszaszállingózni és hamarosan halra éhes gémfélékkel népesült be a vízfelület.

A nekem újdonságnak számító kanalas gémek voltak legtöbben, de fekete és fehér gólyák is meg-megjelentek. Viszont csupán egyetlen nagykócsag és egyetlen szürkegém képviselte a fajukat, mert minden érkező fajtársukat elzavarták. 

Gyönyörű madarak, sok-sok látnivaló, mozgalmas események, amelyeket leginkább csak videón lehetne felidézni. Nem csoda, hogy sajgó izületeinket feledve habzsoltuk a ránk zúduló élményeket és lázasan kattogtattunk. Arra is csak nehezen szakítottunk időt, hogy elfogyasszuk elemózsiánkat, mert mindig akadt valami jó fotótéma. 

Érdekes megfigyelésekre adódott lehetőségünk. A kanalasgémek csőrüket a zavaros vízbe merítve kaszáló mozdulatokkal gyalogoltak és így találták meg a halakat. A fekete gólyák és a nagykócsag is szorgalmasan csapkodtak a vízbe a zsákmányért, de a szürkegém inkább a kanalasok fogásának elorozására szakosodott. Néha az egész társaság összehangoltan, csatárláncba összeállva hajtotta meg a halakat. Ilyenkor fogták a legtöbbet.

Pihenésképpen tollászkodtak, szépítkeztek. Délután az egyébként békés kanalasok között viszály tört ki. Egyikük, talán a rangidős hím terrorizálni kezdte a többieket és igyekezett őket kiparancsolni a vízből a partra. Azt gondolnánk, hogy a harchoz fegyverként hosszú csőrüket használják, de inkább vízi birkózáshoz hasonlítható a küzdelmük: víz alá akarják nyomni az ellenfelet. 

Kilenc és fél órát töltöttünk a lesben és ebből csupán egy telt eseménytelenül, amikor egy elénk leszállt rétisas elkergette a madárnépet. Távozása után persze újra megjelentek a halászmadarak. 

Az időjárásra sem lehetett panasz: szélcsend és gyönyörű fények jellemezték az egész napot. Rengeteg fotót készítettem, nehéz kiválasztani a bemutatandókat. Szinte csak találomra mutatok néhányat.

Készítettem egy kis videót is, amelyet ide sajnos, csak lebutítva tudtam feltölteni. Azért érdemes megnézni.

Fárasztó, de csodálatos nap volt, tömény élményzuhatag. Magamfajta "szárazföldi" fotós, ha száz évig él, se láthatott volna a maga erejéből ennyi különleges madarat természetes közegében. Bár a bölcsek szerint a sok apró, hétköznapi öröm boldogítja igazán az embert, azért kellenek az ilyen ünnepnapok is. Köszönöm a barátomnak, hogy rábeszélt erre a különleges fotózásra.

Újra a gödörnél

Őszintén bevallom, a vízi és gázló madarak fotózásában gyenge vagyok. Mifelénk nincsenek erre megfelelő jó vizek és távolabbiakat helyismeret hiányában nem is nagyon keresek. Tamás barátom szigeten felfedezett gém találkozó helye úgy kellett nekem, mint egy falat kenyér. Ki is használtam a ritka lehetőséget, hacsak tudtam, legutóbb az elmúlt hétvégén. Az árvíz után visszamaradt tavacska vize ugyan egyre fogy, lassan zöldül már az algáktól, de helyenként szinte forr a sok apró haltól, melyek oxigén hiánytól szenvedve a felszínen pipálnak és könnyű zsákmányt kínálnak az éhes vadászoknak. A helyszín messze nem ideális, sötét, gazos, rőzse halmoktól és bedőlt fáktól kusza, de a gémfélék szívesen időznek ott és ha el is riadnak néha, kis idő múltával mindig visszatérnek.

Pénteken hajnalban még sötétben sátraztunk ki a gödör szélére Tamással. Megjelenésünk nagy riadalmat keltett a fákon éjszakázó madárnépben, melyek éktelen rikácsolással adtak hangot nyugalmuk megzavarása miatt érzett felháborodásuknak és zajosan távoztak. Úgy fél óra múltán kezdtek visszaszállingózni és elfoglalni a területüket. Már csak a fényre kellett várnunk, amikor valamelyikük ismét riadóztatott és a társaság megint szárnyra kapott. Egy kivétellel, mert egy vörösgém hagyott egy emlékképet magáról, mielőtt lelépett, csak, hogy jelezze ittlétét és sajnálhassuk, hogy mit szalasztottunk el, merthogy ő nem jött többé.

Később szokás szerint visszatért a derékhad, a fények is elfogadhatóbbak voltak már és mi elkezdtük a lődözést, de én ( a magam részéről ) nem tudtam jobb képeket készíteni, mint egy héttel azelőtt. Igaz, most már inkább akciókat szerettem volna, de azokhoz a világosság és a szerencse is kevés volt. Két képet azért mutatok a szürkék mozgolódásaiból.

A nagykócsagok is békétlenkedtek, hiába, a szűkülő víz túl közel hozta egymáshoz őket és ez agressziót gerjesztett bennük. A kitörni készülő verekedést ideges kerregés és jellegzetes testtartás jelezte.

A tényleges bunyóról a benyúló faágak takarása miatt sajnos egyetlen jó képem sem született. Annyi esemény, szép pillanat adódott, hogy a hat órás lesezés szinte észrevétlenül telt el és sajnáltuk abbahagyni a madarak életének megfigyelését. 

Másnap Tamás nem ért rá, pedig a belépő kártyája nélkül nem nyílik a sorompó! Sebaj, felmálháztam a cuccokat a kerékpárra és a műszaki zárat megkerülve, szabályt szegve, engedély nélkül mentem a helyszínre. Fél hétkor értem a gödörhöz és a fák takarásában végig kellett néznem, amint a legéberebb madarak riasztására sorban szárnyra kapott az egész gyülekezet. Sátorállítás, elhelyezkedés és várakozás következett. Bizony, a szokásosnál is hosszabb, kétségekkel teli várakozás, hogy vajon visszatérnek-e egyáltalán? Egy óra múltán azonban helyreállt a rend.

Újra csak a megszokott képek kerültek a memóriába - volt is mit gyomlálni utólag - de egy percig sem unatkoztam. Szinte éreztem, hogy valamit még tartogat számomra ez a szép reggel. És a meglepetés-vendég hamarosan meg is érkezett egy fekete gólya személyében.

Igaz, majd elfelejtettem, hogy előző nap is belátogatott egy fiatalabb példány, de csak futólag.

Milyen régen szerettem volna közelről fotózni ezt a korábban csak ritkán és távolról látott szép madarat, amely most a közvetlen közelemben sétálgatott!

A gémfélékkel ellentétben nem lesből szigonyozva vadászott, hanem sietősen lépegetve, tátott csőrét sűrűn vízbe mártogatva szondázta a vizet.

Ez az egyébként félénk madár hat méterre is megközelített, éppen a sátram előtti ágak-bogak előtt állt modellt egy portréhoz.

Ezt egy, a területet magáénak tartó szürkegém nem nézte jó szemmel és megtámadta a betolakodót, amelynek ismét általános riadalom és felszállás lett a vége.

Később, amikor a fény már áttört a fák fölött és bevilágította a partot, még néhány kócsagos harci jelenetet is sikerült megörökítenem.

Hát ennyi volt a hétvégi fotózásom krónikája. Ezzel és a korábbi alkalommal talán behoztam a kócsagos-gémes-gólyás lemaradásomat. Szép volt, jó volt, de hogy elég volt, azt nem merném állítani. Ha marad még víz, hal és madár a gödörben, akkor még a következő hétvége is ott talál majd!