KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2020. április 26., vasárnap

Éjszakai borzongások

Már többször feltűnt, hogy a lesem előterében tenyérnyi, 5-10 centi mély kráter szerű gödröcskék találhatók. Korábbi olvasmányaimból sejtettem, hogy ezek borz kaparások lehetnek.
Mostanában aztán egyik napról a másikra úgy megszaporodtak ezek a lyukak, hogy már a bokaficamot kockáztattam közöttük járva.
Találkoztam néhány vadásszal és az elmondottakból ők is borzra gyanakodtak. Szereti a kukoricát, azért jár ki a szórókra. - tudtam meg tőlük. Én is osztogatom a magokat a fácánoknak és más madaraknak, talán az is vonzza a borzot, ezt a titokzatos, éjszakai állatot. - okoskodtam. Egy vadkamerával ki lehetne figyelni a ténykedését. Hamarosan tudok is egyet kölcsönözni. - mondta vadőr ismerősöm.
És csakugyan: a legközelebbi les látogatásom alkalmával felfedeztem az egyik fenyőfa törzsére felszerelt éjjellátó eszközt. Érdeklődésemre kiderült, hogy előző nap tették ki és éjszaka már "fogott" is egy arra járó rókát és egy borzot, amint éppen az itatómnál oltotta a szomját! A készülék az észlelés időpontját is rögzítette.
Egészen felpezsdített a hír: csak ki kell ülnöm éjszakára a lesembe, majd jön a borz és akkor a víznél a tükörképével együtt tudom lefényképezni, természetesen villanófény segítségével! A fotótechnikai részleteket nem volt nehéz kigondolnom és aznap éjfél előtt már a lesemben ülve vártam a borzot. Odakint teljes sötétség, holdvilág sincs, éppen csak valami derengést látok, amely  a fák között szűrődik át. Meresztem a szemem, hogy észrevegyem a betérő állatot. Hegyezem a fülem, elemzem a csend hangjait. Távolabbról békakórus ümmög, néha megpittyen egy álmából felriadt madár, kutyaugatás hangfoszlányai érnek el a település felől. Amikor megzördül valami mellettem, összerezzenek. Rájövök, hogy csak a lesbe szokott erdei egerem neszezése. A berek felől őz riaszt, aztán a jellegzetes üvöltés, amelyet azelőtt még sohasem hallottam, de tudom, hogy az aranysakálé. Sokáig felelgetnek egymásnak a portyázó ragadozók, míg távolodva lassan elhal az idegborzoló hangüzenet.
Borzongatóan hideg az éjszaka, fázósan húzom össze magamon a vastag kabátot és még a kesztyű melege is kell a kezemnek. Valamilyen állat szalad át a víz előtt, de csak egy gyorsan mozgó sötét foltot látok. Talán nyúl lehetett...
A vendégem nem jön. Lassan hajnalodik. Öt órája kuksolok álmosan a sötétben és lassan belátom, hogy hiába. Pakolok, megyek. Majd legközelebb!
A következő kiülésig még utána olvasok ennek az állatnak. Mindenevő, azaz a húst, a magvakat, a gyümölcsöket, a gyökereket, a puhatestűeket egyaránt kedveli. Rendben, akkor összeállítok neki egy csemegekosarat. Teszek bele büdösített csirkefalatokat, csirkecsontot, napraforgót, kukoricát, almadarabokat (primőr epret azért mégse!) és kenyérkockákat. Ezeket gondosan kihelyezem az itató mellé és hiszem, hogy egy arra járó borz megérzi az illatát, befalja, aztán megszomjazva a vízhez jön és katt! Ilyen egyszerű az egész! 
Legalábbis elméletben, mert a csalhatatlan tervvel ellentétben a második éjszakai műszakom alatt sem láttam még egy fia borzot sem.
Három a magyar igazság! - tartom én is. Kezdem belátni, hogy nem véletlenül írják, hogy vadász legyen a talpán, aki borzbőrből készült tarisznyára vágyik, merthogy nagyon óvatos ez az állat.
Harmadszorra már az erdő szélén hagyom a kocsit, gyenge fénnyel világítok az utamon és igyekszem hangtalanul járni. Az előkészületekkel rutinosan végzek és már megint a sötétben ücsörgök, meredtem bámulom az ablakon át felsejlő erdőrészt. Semmi sem moccan. Sebaj, majd a második órában, érzem, hogy jönni fog! - biztatom magam. Eltelik a harmadik is. Már káprázik a szemem, ahogy erőltetem, hogy lássak valamit. És látok is, de hamar kiderül, hogy csupán a képzeletem játéka.
Kezd elfogni a csüggedés, nem jön az átkozott... Még negyed óra van a tervezett haza indulásig. Már borzalmasan unom magam, elgémberedtem és nagyokat ásítok. Legszívesebben azonnal bezárnám a boltot, de van egy babonám: az utolsó percig ki kell töltenem a kiszabott időt, mert addig még jöhet valami. 
Már csak tíz perc és szabadulok. Nagyon mennék már, de a babona visszatart. 
És ekkor berepül egy bagoly és leszáll a vízhez, pont a borz elképzelt helyére! Nyomom a gombot, villan a vaku. (Te jó ég, ha korábban indulok, elpuskáztam volna! A babonám mentett meg!)


A rendezetlen tollazatú, torzonborz fülesbagoly csodálkozva néz, de nem riad el. Lehajol és iszik.


Nem zavarják a villanások, szomjas. Én csak kattintgatok.


Közben visszanézem a képet: rendben, nem égett be és gyönyörű a tükörkép is!


A szép éjszakai vadász nyugodtan tűri a fényképezést.


Sok egyforma fotó is készül, de nem baj. Addig kattintok, ameddig marad. 


Hamarosan szárnyat bont, utána lövök. Sajnos, csak utána...Nem baj, van már elég kép róla.
Hurrá! Micsoda zsákmány! Boldog vagyok, hogy a sors mégiscsak megjutalmazott a kitartásomért. A négylábú éjszakai vadász helyett adott egy szárnyasat. Méghozzá különleges helyzetben, éjszakai iszogatás közben, tükörképpel. A fotókon a sötét háttér gyönyörűen kiemeli az alany szépségét. 
Pontosan így képzeltem a borzzal is. Kigondoltam, elterveztem aztán a sors mást küldött elém. (Akkor ez most egy eltervezett kép, vagy egy véletlen? ☺)
Azért azt a kitalált tükörképes borz képet mégiscsak meg kéne csinálni! Az elmúlt éjszaka (immár negyedszer) ismét próbálkoztam és ismét hiába. A három magyar igazság után megvolt a ráadás is, még sincs borzom. Talán jobb lesz egy időre félretenni ezt a "borz-almas" tervet.

2020. április 12., vasárnap

Húsvét

Húsvéti reggel
tavaszi kedvvel
zúg a berekben: 
Feltámadott!

Egei kéklik,
szelei végig-
zúgják az erdőn:
Feltámadott!

Dongói dongják,
méhei zsongják,
kórusban mondják:
Feltámadott!

Lepkéi írják,
bimbói nyílják,
fűből virítják:
Feltámadott!

Égi madárkák
dalolva szántják
az új barázdát:
Feltámadott!

Tavasz van íme,
hatalmas ige
zuhog a szívre:
Feltámadott!

(Füle Lajos: Feltámadott!)



2020. április 9., csütörtök

Vadmalacok

Ez a mostani, járványos idő nem kedvez a fotózásomnak. Az etető már nem, az itató meg még nem kell a madaraknak. El is szoktak tőlem, hiszen a téliek odébbálltak, a tavasziak nagy része pedig még nem tért vissza. 
Éppen a kényszerű semmittevés állapotában ért el a helyi vadőr telefonhívása. 
Azt újságolta, hogy az erdő egyik vadetető szóróján vadmalacokat látott. Nem csak egyszer, hanem több alkalommal is. És a legkülönösebb, hogy az apróságokat nem kísérte az anyjuk. Arról, hogy mi történt a kocával, nem tudott semmit. Megkérdezte, hogy érdekelnek-e a malacok? Természetesen! - vágtam rá, ha nem lesz ott a mamájuk. (Mert a malacait féltő és védelmező koca nagyon veszélyes lenne!) A vadőr kérésemre elmondta, hogy hol találom azt a bizonyos szórót és én alig vártam, hogy ott legyek. Vittem némi krumplihéjat, alma darabokat, hogy megkínálhassam vele a kis éhezőket, ha ugyan nekem is megmutatják magukat.
A kukoricával bőségesen megszórt etetőhely mellett ültem lesbe, álcázás gyanánt csak a terepszínű ruházatom szolgált. Citromsármányok csapata érdeklődött a szemes takarmány iránt. Egyenként szálldostak le a földre, ott szedegettek, aztán hirtelen megriadva egyszerre kaptak szárnyra valamennyien. Távolabb egy fácán kakas rikoltozott. 
Vajon honnan jönnek a malackák, már, ha jönnek egyáltalán?
Eszembe jutott a telefonom hanggyűjteménye, találtam is benne vaddisznó hangot. Jó néhányszor lejátszottam és egyszer csak megjelent egy buksi fejecske a sűrűben. Jönnek! 
De nicsak! Az egyikük tiszta fehér!



De a csíkosak is szokatlanul világosak.





Öten voltak a kis árvák. Egy fehér, egy babos és három csíkos.


Felém fordultak, mert a szóróhoz igyekeztek.


Egy mozdulatom azonban megriasztotta őket, visszaszaladtak a bokrok közé. Jó negyed óra múltán jelentek meg újra.


Kis tétovázás után engem megkerülve szaladtak a takarmányhoz és jóízűen falatozni kezdtek. 


Anyatej hiányában hamar rászoktak a kukoricára. Így már nem kell aggódni a megélhetésükért.


Többnyire szorosan egymáshoz bújva eszegettek, de kivártam, amikor egyenként fotózhatom őket. 






A táplálkozásuk fél óráig tartott. Amikor jóllaktak, testületileg visszaszaladtak a sűrűbe.



Már messze jártak, de a fehérke bundája még fel-felvillant a bokrok között. Feltűnő színe fogja a vesztét okozni, mert megkönnyíti a dolgát a rá vadászó ragadozóknak. Ahogyan követtem a mozgásukat, észrevettem, hogy a vízzel telt árok felé vették az irányt. Ne csak együnk, igyunk is! - gondolhatták. Sikerült elcsípnem, ahogyan a szomjukat oltották.


Mitagadás, jól esett ez a kellemes fotós kaland. Az anyátlan, gyanútlan, éhes állatkák könnyű célpontot jelentettek. Az persze elgondolkodtatott, hogyan veszíthették el a malackák a mamájukat? Ugye senki sem gondolja, hogy a koronavírus, vagy akár az afrikai sertéspestis vitte el őt?
Nyilván lelőtték. De milyen vadász az, aki képes kilőni egy kocát a malacai mellől? Igazi vadász ilyet nem tenne, azt gondolom, hogy inkább vadorzó lehetett a tettes.
Zárásként még megmutatom azt a videót, amelyet másnap készítettem a malackákról. Minősége a blog adottságai miatt gyengébb, mint az eredeti.