KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2019. augusztus 11., vasárnap

Őzezés

Évről évre egyre kevesebb az őz a turai réteken. Nekem úgy tűnik, hogy túlvadásszák őket. Július végétől mostanáig szinte minden hajnalt a terepen töltöttem és sajnos csak ritkán láttam a kedves állatok valamelyikét.
A szokott vadászterületem körül jobbára napraforgót vetettek. A sárga virágtenger eleinte szép díszletnek bizonyult, de mostanra már elhullottak a szirmok, magoktól duzzadnak a tányérok. Ahogyan gondoltam, mire az őzbakok behívhatók lettek, már nem lehetett látványos képeket készíteni a napraforgók között.



Egy korai órán - sajnos még gyenge fénynél elém lépett egy gida.


A nászidőszak közeledtével az állatok egyre többet mutatkoztak a nyílt térségeken. Egy fiatal suta egészen közel legelészte magát a leshelyemhez.





Az egyik legtávolabbi, csak gyalogszerrel megközelíthető rétre szívesen jártam, mert itt szépen virítottak a vadvirágok. Egyik hajnalon egy őz pár váltotta valóra fotós elképzeléseimet. Akkor még csak szokták egymás társaságát, még nem jött el a szerelem ideje.





Ugyanitt ismét láttam a fiainak pockokat szállító rókát, persze nem elég közelről.



Bármilyen óvatosan közlekedtem is, elkerülhetetlenül megriasztottam néhány állatot, melyek aztán fejvesztve menekültek. Szerencsés esetben kép is maradt utánuk.




A kánikula ellenére néha estefelé is kinéztem a vadvirágos rétre. Egyik alkalommal már két órája ültem egy fa árnyékában és vártam, hogy feltűnjék végre egy őz. A szúnyogok a riasztó kencefice ellenére idegesítően döngicséltek a fülem mellett és rengeteg csípést is el kellett viselnem, hiába hadonásztam. Fél nyolcig kitartok! - határoztam el. Az eseménytelenségben nehezen telt az idő. A szúnyogok egyre gyötörtek. Már percenként néztem az órát. Hét óra huszonkilenc... 
Van egy babonám: mindig kitartok a tervezett idő utolsó percéig. Végre feltűnt a harmincas szám a kijelzőn, felállhattam. Éppen ekkor lépett ki a nádból a rétre egy kereső bak. Gyorsan behúzódtam a fa mögé és rásípoltam. Kis tétovázás után megindult felém és kellemes közelségbe jött. Aztán persze csalódnia kellett, mert az áhított suta helyett csak egy kuporogva kattogtató fotóst talált. ☺





Mindez nem történt volna meg, ha akár egy perccel is előbb indulok, mert észrevett volna a bak.
A babona tehát ismét működött! ☺
A legsikeresebb bak hívásom mégsem ez volt, hanem egy hajnali. A gyenge fény nemcsak engem zavart, hanem az állat látását is nehezítette, így egészen közelre jött, mire rádöbbent az átverésre.




Az idő előrehaladtával az őzek egyre jobban ráhangolódtak a szerelemre. A virágos rét romantikus díszletében szép képek készültek. Hát még, ha közelebb jöttek volna!





Másnap még ennyi szerencsém sem volt. A ködös réten csak a bak keresgélte a suta nyomait.


Amikor pedig feloszlott a köd, a sutába valósággal beleütköztem. 


Ezért a képért nagy árat fizettem. A megriadt nőstény fellármázta a környéket és a hím állattal együtt eltűntek a bokrok sűrűjében. Ottlétem alatt már nem is jöttek elő.
Hazaútban viszont őzeket láttam a legközelebbi réten. Három suta és egy bak mozgott a távolban. Közelebb kellett volna lopóznom hozzájuk, de az egyik nőstény az utamban állt. A bak sorra látogatta a lányokat, de egyik sem állt meg neki. Hátha máshol vigasztalódna! - gondoltam és megfújtam a varázssípot. Hihetetlen, de a felgerjedt hím otthagyta vonakodó hölgyeit és a síp hívásának engedve a közelembe jött, majd tőlem is csalódottan kellett távoznia. ☺






 Ma reggel már csak egy suta tartózkodott a fenti bak társaságában. A rét távolában feküdtek, csak a fejeik látszottak. A fák árnyékában közelebb tudtam kerülni hozzájuk, de nem eléggé. A suta feje felém irányult, a baké az ellenkező irányba. Bár kimerültek lehettek és jobbára csak bóbiskoltak, tudtam, hogy a suta kettejük biztonságára ügyel és nagyon éber. Tovább kellett volna közelítenem hozzájuk, de ahhoz ki kellett volna lépnem a fényre. Nem akartam kockáztatni, tehát maradtam az árnyékban és vártam. Egy órányi pihenés után a bak akcióba lendült.


Heves udvarlása hatásosnak bizonyult, megtörtént a borítás.


Megjegyzem, többször egymás után.


Amikor fáradtan ismét lefeküdtek, megkockáztattam, hogy közelebb lopózzam. Amint a fény megvilágította délceg alakomat, az éber suta felpattant és szélsebes vágtába kezdett. A bak persze nem engedhette el és utána rohant, próbálta a réten tartani szerelmét. Az azonban kicselezte és beugrott a nádba, lovagja pedig utána. 
Az idei szezonnak lassan vége, de azért még reggelenként kinézek a rétekre. Hátha lesz még valami...