BÚÉK!

Minden kedves Olvasómnak, ismerősöknek és ismeretleneknek sikeres, szerencsés és boldog új esztendőt kívánok!

A megénekelt fotó

Magam sem tudom, hogy hány ezer fotót készítettem és osztottam meg a világhálón, amióta a természet titkait fürkészem. Tekintve, hogy a facebook statisztikája szerint a kedveléseim száma már meghaladta a 250.000-et, büszkén állíthatom, hogy sokan látták is őket. 

Az viszont példátlan és egyedülálló, hogy egy képem egy irodalmi mű alapjául szolgáljon.
Pedig nemrégiben ez történt!

Újdonsült erdélyi ismerősömet - Kocsordi Nagy Béla költőt - megihlette az alábbi fotóm és röpke pár óra alatt egy kedves verset írt róla.

Íme a vers!

Ritka fénykép
KOCSORDI NAGY BÉLA 2018 DECEMBER 22. SZOMBAT

A *felvétel meseszerű: ilyen nincs több a világon!
Két madarunk egyidőben...nézelődnek egy faágon
A távolság kétarasznyi, s ártó szándék nem rí róluk,
Megpihennek valameddig... kicsit rendbeszedni tolluk?

Hasznos-szorgos mindegyikük! Nagy kedvencem mind a kettő!
Mátyásmadár... avagy szajkó... újul vele liget, s erdő!
Elraktároz makkot, diót és mogyorót... számolatlan,
...igen sokat ... elfelejtve... jól elrejtve a talajban...!

A legtöbbjük ki is kél majd, s facsemete lesz belőle.
S ha nem éri ártó hatás... akár sudár fákká nőve...
S így a szajkó... mint egy erdész... van, hogy száz fát is elültet,
ha volna mód... kitüntetném, 'sz pótolja az erdeinket!

A szomszédja... ott az ágon... beteg fáknak gyógyítója!
Férgek után keres-kutat, s hogy ha talál, tesz is róla...
hogy azok a pondró-félék ne fúrjanak másik fába!
Neki az a csemegéje, s mindennapi lakomája...

Bizony őt is kitüntetném, s neveznék el róla erdőt,
Melyek nélkül ez a világ megsínyli ám a jövendőt!
S kerek erdő közepében... nekik adnék minden tisztást.
S Pupákfalván... elneveznék... Szajkó, no meg... Kopáncs -utcát!

Pupákfalva, 2018.12.22. Kocsordi Nagy Béla
* a felvétel készítője: Szabó Endre

A felvétel készítője gratulál a vers írójának és köszöni a megtiszteltetést.

Ünnepi fehérség

A romantikus lelkületű  emberek fehér karácsonyra vágynak. Ezzel én is így vagyok, bár a magamfajta természetfotós akkor ünnepel, amikor fehérbe borul a táj. 

Karácsony előtt tíz nappal egy fagyos reggel gyönyörű napsütést és vastag zúzmarát hozott. Siettem a határba a fényképezőgépemmel, hogy megörökítsem a tünékeny varázst. Néhány galagonya bokor a legszebb ruháját öltötte fel.

Pár nappal később aztán a hó is megérkezett. Legelőször szarvasozni próbáltam, de a bikák a feléjük lengedező szellő miatt csak félve léptek elő az erdőből és azonnal kiszagolták, hogy lesek rájuk.

Az erdei lesemnél nagyobb szerencsével jártam. Az ölyvek nem késlekedtek megmutatni magukat.

Az ölyveket követve egyszerre öt szajkó jött és keresgélt élelem után.

Törzsvendégem, a nagy fakopáncs hosszasan időzött kedvenc fáján.

Egyszer egy szajkó is odaszemtelenkedett. Egy pillanatig meglepődve nézték egymást, aztán a harkály elzavarta a birtokháborítót.

A zord idő dacára kevés madár járt. Már egy citromsármánynak is nagyon örültem.

Hiába fedte hó az ágakat, a cinegék csak ímmel-ámmal jöttek napraforgóért. 

Az egyetlen zöldike, amely arra járt, csak egy pillanatra ült be, aztán már csak a lehullott magokat keresgélte az etető alatt.

A legnagyobb élményt az jelentette, amikor egy fél óráig tartó havazás a lesben talált. Még a félénk vörösbegy is előmerészkedett.

Egy fürge széncinege  kis ideig megpihent és hagyta magát lefényképezni a gyönyörű hóesésben.

Később fácánok jöttek és a hótakaró alól nagy sietséggel szedegették a kukoricaszemeket.

A szajkó banda tagjai jobbnál jobb helyeken tűntek fel, öröm volt fényképezni őket.

Amikor elállt a hóesés, akkor a sűrű röpködések miatt hamarosan már csak nyomokban maradt hó az ágakon.

Csak néhány napig tartott a csodálatos fehérség, aztán egy meleghullám elolvasztotta. Idén sem lett fehér a karácsony.

Minden kedves olvasómnak

Őzek és szarvasok

Furcsállom, hogy mostanában a madarak távol maradnak az etetőmtől. Alig fogy a napraforgó mag, a kukorica, nem kell az itató vize. Órákat tölthetek a lesemben és csak néhány kedvetlen cinege látogat meg. Talán az enyheség a magyarázat? Fogalmam sincs.

De az aktualizált mondás szerint fotózni muszáj! Így aztán ismét a határt járom, őzeket remélve. Sajnos, azok sem szívesen mutatják magukat. Legutóbb egy ragyogó napkeltét követően, éles, lapos, rózsaszín fényeknél találkoztam néhányukkal, persze csak messziről.

Aztán eszembe ötlött, hogy egy közeli, erdő széli vetésen láttam pár őzet egyik nap késő délután. Nosza, gumicsizmát húztam és mélyen begyalogoltam a felázott gabona táblába. Ott beálcázva vártam, hogy négylábú barátaim kijöjjenek a fák közül a zöldbe, hogy a sarjadó vetést csipegetve csillapítsák éhségüket.  Egy suta és nagyocska gidája hamarosan ki is sétált elém.

Egy meglibbenő kósza szellő aztán elárult, az őzek elmenekültek, de ebben az ínséges, esős, fénytelen időben még ennek a néhány képnek és a röpke kis fotós kalandnak is örültem.

Az őzektől már csak egy gondolati ugrás kellett a szarvasokig. Hátha velük is szerencsém lesz? 

Tegnap nem volt vadászat, így megkaphattam az engedélyt, hogy kiülhessek a szóróhoz. Mire a helyszínre értem, a délutáni napsütésnek már sötét felhők vetettek véget, így a szűk kis tisztásra csak gyenge fény vetült. Már az eső is cseperegni kezdett, de aztán alább hagyta. Jó, hogy az elázástól tartva nem hagytam ott a leshelyemet, mert hamarosan megjelent egy szép bika, majd még öt társa követte őt. A kiszórt kukorica vonzotta elém őket, a szénára rá sem néztek. Talán tíz percig maradtak és viselték el a fényképezőgépem gyanút keltő kattogását.

Mint ahogy mindig, most is nagy élményt jelentett közelről figyelni és fényképezni a fenséges állatokat. Örülök ezeknek a képeknek, bár a fénytelenség miatt meglehetősen komorra sikerültek. Remélem, hamarosan majd havas tájban, jobb fényeknél láthatom viszont az agancsosokat!