KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)

2013. november 22., péntek

Derűre ború

Alig vártam már egy napsütéses délutánt, hogy kipróbálhassam az új, ellenfényes kilátást a lesemből. Fotóalanyoknak az állandóan arrafelé kószáló szajkók jelentkeztek. Vittek is mindent, ami ehető, nekik mindegy, hogy napraforgómag, kukorica, dió, makk, vagy csirkehús, sorra végigeszik az étlapot.





A cinegék sem tétlenkedtek, de azért a forgalmon érezhető volt, hogy nincsenek még rászorulva az ingyenkonyhára.



A fényekkel kifejezetten elégedett voltam, jó lesz ez! Persze hamar eltűnt a felhők mögött a nap és azóta 
állandósult ködös szürkeség uralkodik, nem fotózásra való idő. Ma reggel viszont már elvonási tüneteket észleltem magamon, így hát a rossz idő dacára beültem az üveg mögé. A csaknem két fényértéknyi veszteség nem esett jól ebben a fénytelenségben, be kellett vállalnom a hosszabb expozíciós időt és az ezzel járó bemozdulásokat. A villámgyors cinkékről eleve lemondtam, maradtak hát a nagy mulattatók, a szajkók.


Fenyőrigókra számítva előzőleg almát és bogyós terméseket is felkínáltam. A mátyásaim erre már nem fanyalodtak rá, de a szokatlan díszlet sem zavarta őket a falatozásban.


Hamarosan ölyv is érkezett a csalira, méghozzá egy egészen sötét példány, amelyet még nem láttam errefelé.





Nem zavartatta magát, nyugodtan, helyben fogyasztotta el a csirkehúst. Még a kiszabadított darabokkal sem repült el, ami azt jelentette, hogy sejtelme sem volt a jelenlétemről, biztonságban érezte magát.
Közben egy fácán kakas óvakodott be a látótérbe, de ő igyekezett végig fedezékben maradni. Örülök, hogy legalább ezt az egy képet sikerült megcsinálnom róla.


A fácán sietve távozott, visszatérhettem az ölyvemhez, amely már végzett is a hússal. Észlelte ugyan a közelebbi csalit, de arra végül nem ment rá. Sebaj, majd a hideg meghozza az étvágyát!



Egy kis ideig még jóllakottan ejtőzött, aztán elrepült. 


A szajkók, cinegék és verebek persze mindeközben szakadatlanul jöttek-mentek és egy nagy csapat fenyőrigó a fejem feletti ágakon csettegett. Észre kellett venniük a nekik szánt csemegéket, de lejönni nem akartak. Sebaj, jön még a rigóra dér, adják ők még alább! ( Legalábbis azt remélem.)
Már csomagoltam, amikor egy karvaly tűnt fel a semmiből, bevágott a galagonya bokorban bujkáló madárnép közé és egyiküket elragadta. Most először voltam tanúja egy karvaly támadásnak. Szóval, itt van ő is a közelben. És ha még ehhez hozzáveszem az át-átrepülő fekete harkályt, akkor a téli szezon jónak ígérkezik. Úgy legyen!

2013. november 17., vasárnap

Madárseregek a pusztán

Nagy reményekkel utaztam Hajdúszoboszlóra. Nem a várható pihenőt, fürdőzéses napokat vártam, sokkal inkább azt a lehetőséget, hogy gyakran láthatom a közeli pusztát és a darvak esti behúzását. Aztán csalódnom kellett, noha darvak még szép számmal akadtak, az időjárás azonban nem járt kedvemben, már ami a fotózást illeti. Pedig nem esett és napsütésnek is örülhettünk napközben, estére azonban mindig szürke felhőrétegbe hanyatlott a nap és az alkonyi színek is elmaradtak az égről. Így aztán az idén készült darvas képeimet sajnálattal csak úgy jellemeznem: voltak már ennél jobbak!





A darvak táplálkozó helyeit, a kukorica tarlókat a traktorok napról napra gyérítették, emiatt a madarak naponta más és más területekre kényszerültek. Így történhetett, hogy a megszokott vonulási útvonalaikat elkerülték, a kiépített megfigyelő helyek áthúzó madarak nélkül árválkodtak és a fotósok velem együtt hoppon maradtak.



A toronyból sokáig csak a legelésző marhákat láthattam, aztán darvak helyett csak egy hatalmas liba csapat érkezett és készült az éjszakázáshoz.


A nap eltűnt a sötét felhőben. Se darvak, se látványos naplemente, kár volt a hosszú autózásért. Már hazafelé tartottunk, amikor végre mégis kikandikált a vörös korong a szürkeségből.


Egy másik estén a varjak seregével és az ég színeivel nagyobb szerencsém volt.





Az üdülés pár napjának legkülönösebb kalandja egy másik madárfaj, a sirályok seregével kapcsolatosan adódott. A rossz mellékúton autózva már messziről észleltük az út menti friss szántás felett kavargó, majd a földre telepedő fehér madarak sokaságát.




Vajon milyen táplálék reménye válthatta ki ezt a nagy tülekedést? Ahogyan közelebb értünk, a madárfelhő tovább vonult és feloszlott, de két madár ott maradt a szántásban. 


Nem tudtak felszállni, közeledtemre csak vergődtek a hantok között.


Kifacsart helyzetben, törött szárnnyal feküdtek a durva rögökön.


Az ég fehér madarai a fekete földre zuhanva. Micsoda kontraszt!


Sejtelmem sem volt arról, hogy mi történhetett? 


Első gondolatom az volt, hogy talán ragadozó támadás áldozatai lettek, de aztán láttam, hogy mindkettőnek tőből kiszakadt az egyik szárnya.


 Összeütköztek volna a nagy kavargásban? Vagy földhöz csapódtak?


Közben járt az agyam, hogy mit is kellene tennem? Az biztos, hogy ezzel a súlyos sérüléssel nem életképesek. Talán meg kéne őket szabadítanom a kínjaiktól. De hogyan?


A védekező ösztön még működött bennük, amint feléjük nyúltam. Semmi okos nem jutott eszembe, jobb híján sorsukra hagytam a légi baleset áldozatait. A természet rendjén úgysem változtathatok...


Az üdülés leteltével már hazafelé tartottunk, amikor búcsúzóul még találkoztunk pár daruval. Talán jövőre szerencsésebb leszek velük.

2013. november 8., péntek

Hátraarc

Kénytelen voltam feladni a korábbi téli lesemet, mert embermagasságú gaz verte fel a teljes előterét. Igaz, hogy már a nyáron megalkudtam egy ismeretlen kaszás emberrel, aki ott lődörgött a közelben, előre ki is fizettem, de az ürge jót röhögött a markába, eltűnt és hagyta tovább nőni a gazt. Később még egyszer összefutottunk, akkor azzal védekezett, hogy ellopták a kaszáját. Szegény ördög, örülhetett a szerencséjének, amiért ilyen magamfajta balekkal hozta össze. Tény, hogy óvatlanul jóhiszemű voltam, de hittem az adott szó becsületében. Sebaj, fátylat rá, ettől nem lettem szegényebb ( és valószínűleg ő sem gazdagabb ).
Így aztán félig-meddig új helyszínen, új reményekkel készülök a téli szezonra. Azért csak félig, mert az itatós lesemből hátrafelé nyitottam kilátást,( ablakot vágtam az ajtóra ) és így a ritkás náddal benőtt berekre látok. Igaz, hogy erős napsütésben többnyire ellenfényre számíthatok, de így talán érdekesebbek lesznek a felvételeim.
A szoktató etetés egyelőre csak a szajkókat és az ölyveket mozgósította.