Vízi madarak Turán

Ez a télnek alig nevezhető hűvös évszak sok csapadékot hozott mifelénk és ennek nagy része máig megmaradt. A lesem is hetek óta vízben áll. Már azt vártam, hogy mikor jelennek meg a mocsaras területen a bíbicek, de még egyet sem láttam itt.

Egyik délután megcsörrent a telefonom, rég nem látott névvel a kijelzőn. Vadőr barátom jelentkezett, izgatottan beszélt: sok fehér madarat látott a belvizes tavacskákon. Fehér gémek és hattyúk lehetnek  - így mondta. 

Izgalma rámragadt: csak ritkán van alkalmam gémféléket fotózni. Megköszöntem az információt és már készülődtem is. A legfontosabb, hogy gumicsizmát kell húznom, mert felázott talajon kell majd megközelítenem a vízi szárnyasokat. Hogy a cserkelés mennyire fog tetszeni a fájós lábamnak, azzal nem törődtem. Végre valami újdonsággal, friss élménnyel kecsegetető lehetőség, ki kell használnom! 

A hónapok óta mellőzött, de azért üzemkészen tartott nagy fényképezőgépemet és teleobjektívemet is elő kellett vennem a sutból, hiszen szükség lesz a jó távolba látó technikára. Biztosan csak messziről fotózhatom majd az óvatos kócsagokat, mert nem fognak közel engedni magukhoz.

Negyed óra múlva már robogtam is a megadott helyszínek egyike felé. Csalódnom kellett, mert a növényektől csaknem teljesen bezöldült víz felület legtávolabbi sarkában láttam csak néhány békázgató szürke gémet. 

Talán a másik helyen szerencsém lesz! Áthajtottam a Galga hídján és poros földútra tértem rá. Az út mentén zöldellő vetés, a tábla közepén a magányos nyárfa matuzsálem. Innen már látni lehet a kastélyt és az előtérben a belvizet, rajta két hattyúval. Ez nem sok...

Az első adandó helyen letettem a kocsit,  nyakamba vettem a fényképezőgépemet és a vetésen keresztül ráindultam a madarakra, jobban mondva megkezdtem a sántikálást feléjük. A hattyúk nyugodtan úszkáltak, bár azért igyekeztek a túlpart felé tőlem távolodni. Már jócskán benn jártam a táblában, amikor megnyílt előttem a rálátás egy távolabbi mélyedésben összegyűlt vízre és azon a sok madárra. Nem tévedett tehát a tippadó, csak a kócsagok közben átvonultak egy másik tóra. Itt már volt mit fényképezni!

Még közelebb sántikáltam. A két hattyú kitotyogott a partra és átcsusszant a távolabbi pocsolyába. A félénk kócsagok egyre-másra szárnyra kaptak.

Hát eddig tartott a kaland! - gondoltam és megkezdtem a visszavonulást, azaz a keserves visszabicegést a kocsihoz. Nem autóztam sokat hazafelé, amikor a földút egyik kanyarjából megpillantottam egy újabb tavacskát, ahol még több madár gyülekezett. Erőt vettem magamon és újra elindítottam fáradt lábaimat az irányukba. 

Jól tettem, mert felröppent és tett néhány kört a levegőben egy népes cankó csapat.

Kiderült, hogy itt jó néhány hattyú is uszikált...

 ... és nagy örömömre egy kis látványos csetepaté is kitört köztük.

Ennyi képpel már megelégedtem, a koromhoz és fájós lábamhoz képest hosszú távgyaloglásom pedig büszkeséggel töltött el. Hazafelé az út menti bokrokon keresztül még sikerült egy közelebbi kép egy nagykócsagról...

... sőt, az Afrikából hazatért turai gólyák első hazai békászását is sikerült megörökítenem.

Láb fájásom dacára jól esett ez a pezsdítő cserkelős vadászat. A legtöbbször messzire kell utazni a fotós élményekért, de főnyeremény, ha "házhoz jön" a téma. 

Hattyú pár fészket keres

A legutóbbi fotózás sikerén felbuzdulva az egyik délután ismét meglátogattam a belvizes tavacskát. Bevallom, leginkább a barna réti héják izgattak, de az akkor látott sokaság helyett most csak egy madarat láttam nagy néha a nád fölött billegni. A párja talán már fészken ül, a többiek pedig más vidékre húzódtak. Így nem érdemes sátorba ülni és hosszú órákon át várakozni, hogy az az egyetlen madár felfedezze és birtokba vegye a csalétket. Ha egyáltalán megteszi! Előbb elvégzek egy próbát - gondoltam és a húst jól láthatóan egy széna bála tetejére helyeztem.

Eközben a nádból cigányrécéket riasztottam fel.

A tavacska szélén, a posványban bíbic kutatott élelem után ...

... és a kedves kis gólyatöcsök is szorgalmasan keresgélték a betevő falatokat a sekély vízben.

Őket legutóbb már alaposan tanulmányoztam, más helyszín után nézek - határoztam el. Egy viszonylag közeli tanösvényt jártam végig, madárhangokat játszva próbáltam fotóalanyokat keríteni, de hiába. Nem állt mellém a szerencse: madarak helyett csupán néhány bokor tavaszi héricset találtam.

Két óra is eltelt, mire visszatértem a belvízhez, ahol új vendégeket találtam. Egy hattyúpár úszkált a nádas előtti sekély vízben. Nem nagy szám, ezeket a madarakat csak az nem fényképezi, aki nem akarja, de talán egy kattintást megér. 

A hattyúknál jobban érdekelt, hogy megvan-e még a barna réti héjának kitett csali? Sajnos a hús érintetlenül feküdt a helyén, azaz nem talált még rá a ragadozó. Vagyis kár lett volna ezt a két órát hiábavaló várakozással töltenem! Sajnos ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem lesz egyszerű ez a tervezett réti héja fotózás...

Ezalatt a hattyúim egy kis nádszigetre találtak. 

Milyen szép madarak! Szerencsére nincs a lábukon alumínium gyűrű, vagy a nyakukon a még rondább sárga-fekete számozott szalag - így feltételezhető, hogy még nem kerültek ember kezébe. Igazi vad hattyúk! 

A testbeszédjükből arra következtettem, hogy a pirosabb csőrű hím fészkelésre ajánlja a párjának ezt a kis nádcsomót.    

A tojó a hím mellé állva vizsgálgatta a teherbírást.

Körbe-körbe jártak és közösen tollászkodtak.

Ezután a hím különös mozdulatsorral adta elő szerelmi vallomását, melyet a tojó szemérmesen nyugtázott.

Ezt követően a tojó is hasonló mozdulatokkal biztosította gyengéd érzelmeiről a párját.

Meglepetésemre a nász mégsem történt meg. A tojó a vízbe ereszkedett, a hím pedig értetlenkedve fogadta, hogy a nejének nem felel meg az ajánlott kégli, bármennyire is igazgatja.

Kíváncsian vártam a fejleményeket. Egy ideig még uszikáltak, azután mindketten hosszú nekifutással, nehézkesen a levegőbe emelkedtek.

Váratlanul ért ez a jó kis kaland, melynek során bepillanthattam a hattyúk életébe és érdekes megfigyeléseket tehettem. Remélem, hogy a szép fehér madarak azóta már megtalálták az alkalmas fészkelőhelyet valahol máshol.

Hóban, fagyban

Sok éven át panaszkodtam a hómentes telek miatt, mert nem tudtam igazi téli hangulatú képeket készíteni. Hát most már nincs kifogás, annyi a szép hó a környékünkön, hogy személykocsival alig járhatók a turai határ útjai. Mégis menni kell, ha az ember látni és fényképezni akar. A "havas rókás" álom képem miatt órákat töltöttem a hidegben, amíg összejött. Csak nem úgy, ahogyan elképzeltem. A távoli rókát semmilyen fondorlattal sem sikerült közelebb hívnom, maradt a havas tájkép - rókával.

Egy másik szép téli délutánon barátaim vezettek el egy kis tóhoz, ahol telelő hattyúkat tudtam fényképezni.

A hattyúk juttatták eszembe a halastó szürkegémjeit. Vajon hogyan telelnek? -12 fokban és ködös szürkeségben jutottam ki hozzájuk. Eleinte sehogyan sem találtam a módját, hogy a közelükbe férkőzzem, aztán a harmadik órában mégis megbarátkoztak velem. Vagy csak belátták, hogy ez a fotós nem akar rosszat, hagyjuk magunkat lefényképezni, akkor majd csak elmegy!

Nem várt fotóalanyoknak is örülhettem: néhány kormorán keresett ennivalót a tavak környékén.

Végül három órát töltöttem el a havas, jeges, zord környezetben, amelynek meg is lett az eredménye: néhány fotó és egy alapos megfázás. Most már túl vagyok a nátha nehezén és a gyógyulásom legbiztosabb jele, hogy a meleg szobából kifelé kacsintgatok. Az a közeli havas róka izgat... Hó még bőven akad. De szép is lenne!!!