Vízi madarak Turán

Ez a télnek alig nevezhető hűvös évszak sok csapadékot hozott mifelénk és ennek nagy része máig megmaradt. A lesem is hetek óta vízben áll. Már azt vártam, hogy mikor jelennek meg a mocsaras területen a bíbicek, de még egyet sem láttam itt.

Egyik délután megcsörrent a telefonom, rég nem látott névvel a kijelzőn. Vadőr barátom jelentkezett, izgatottan beszélt: sok fehér madarat látott a belvizes tavacskákon. Fehér gémek és hattyúk lehetnek  - így mondta. 

Izgalma rámragadt: csak ritkán van alkalmam gémféléket fotózni. Megköszöntem az információt és már készülődtem is. A legfontosabb, hogy gumicsizmát kell húznom, mert felázott talajon kell majd megközelítenem a vízi szárnyasokat. Hogy a cserkelés mennyire fog tetszeni a fájós lábamnak, azzal nem törődtem. Végre valami újdonsággal, friss élménnyel kecsegetető lehetőség, ki kell használnom! 

A hónapok óta mellőzött, de azért üzemkészen tartott nagy fényképezőgépemet és teleobjektívemet is elő kellett vennem a sutból, hiszen szükség lesz a jó távolba látó technikára. Biztosan csak messziről fotózhatom majd az óvatos kócsagokat, mert nem fognak közel engedni magukhoz.

Negyed óra múlva már robogtam is a megadott helyszínek egyike felé. Csalódnom kellett, mert a növényektől csaknem teljesen bezöldült víz felület legtávolabbi sarkában láttam csak néhány békázgató szürke gémet. 

Talán a másik helyen szerencsém lesz! Áthajtottam a Galga hídján és poros földútra tértem rá. Az út mentén zöldellő vetés, a tábla közepén a magányos nyárfa matuzsálem. Innen már látni lehet a kastélyt és az előtérben a belvizet, rajta két hattyúval. Ez nem sok...

Az első adandó helyen letettem a kocsit,  nyakamba vettem a fényképezőgépemet és a vetésen keresztül ráindultam a madarakra, jobban mondva megkezdtem a sántikálást feléjük. A hattyúk nyugodtan úszkáltak, bár azért igyekeztek a túlpart felé tőlem távolodni. Már jócskán benn jártam a táblában, amikor megnyílt előttem a rálátás egy távolabbi mélyedésben összegyűlt vízre és azon a sok madárra. Nem tévedett tehát a tippadó, csak a kócsagok közben átvonultak egy másik tóra. Itt már volt mit fényképezni!

Még közelebb sántikáltam. A két hattyú kitotyogott a partra és átcsusszant a távolabbi pocsolyába. A félénk kócsagok egyre-másra szárnyra kaptak.

Hát eddig tartott a kaland! - gondoltam és megkezdtem a visszavonulást, azaz a keserves visszabicegést a kocsihoz. Nem autóztam sokat hazafelé, amikor a földút egyik kanyarjából megpillantottam egy újabb tavacskát, ahol még több madár gyülekezett. Erőt vettem magamon és újra elindítottam fáradt lábaimat az irányukba. 

Jól tettem, mert felröppent és tett néhány kört a levegőben egy népes cankó csapat.

Kiderült, hogy itt jó néhány hattyú is uszikált...

 ... és nagy örömömre egy kis látványos csetepaté is kitört köztük.

Ennyi képpel már megelégedtem, a koromhoz és fájós lábamhoz képest hosszú távgyaloglásom pedig büszkeséggel töltött el. Hazafelé az út menti bokrokon keresztül még sikerült egy közelebbi kép egy nagykócsagról...

... sőt, az Afrikából hazatért turai gólyák első hazai békászását is sikerült megörökítenem.

Láb fájásom dacára jól esett ez a pezsdítő cserkelős vadászat. A legtöbbször messzire kell utazni a fotós élményekért, de főnyeremény, ha "házhoz jön" a téma.