A kikericses réten

Ismerek egy csodás helyet a szigeten, ahol évente ilyentájt dúsan tenyészik az őszi kikerics. Egyik nap Tamás barátom társaságában hajnali derengéstől napkeltéig fotóztam a kicsiny virágokat.

Egy hét múltán ismét a kikericses rétre igyekeztem, ezúttal egyedül. A Duna gátjára érve megigéztek a gyönyörű hajnali fények. Nem tudtam kihagyni a fotózást.

Egy addig még sosem látott növényt találtam a fövenyen. Hozzáértők segítségével azonosítottam:

Mocsári tisztesfű

A Duna parti fotózás miatt a tervezettnél kissé később értem a rétre. A Nap már magasan járt és a fények erősebbé váltak, viszont bő harmat csillogott minden fűszálon.

Amint szembe fordultam a reggeli fénnyel, felragyogott a rét. Milliónyi harmatcsepp szórta a fényt.

Ezúttal a nagy géppel fotóztam - melynek nem lehajtható a kijelzője - ezért le kellett feküdnöm a harmatos fűbe. Csaknem kilapítottam egy díszes mintázatú hernyót, mely egy kikericsen lakmározott. 

Sohasem láttam még ilyen jószágot, azt sem tudtam, hogy hol kezdődik és hol végződik, azaz melyik a feje és melyik a farka? 

Utólag tudtam meg, hogy egy kutyatejszender hernyójával találkoztam. Az "antennája" nem a "szarva", hanem a "farka" és szakszerűen farpamacsnak nevezik.

Fotózás közben a hernyónak látogatója érkezett: egy legyecske. Mintha csókkal üdvözölte volna.

Sőt, a feje tetejéről nyalogatta a szája szélét. 

Miután jól körbefényképeztem, magára hagytam a hernyót. Örültem a találkozásnak!

Figyelmemet ezután már a kikericsekre irányítottam és készítettem még néhány ellenfényes, bokehes fotót.

Nyárutó

Régóta nem tettem közzé semmit a naplómban, noha gyűjtögettem néhány képet. Valami kedvetlenség vett rajtam erőt. Csak találgatom, hogy mi okból? Őszi mélabú, az öregség félreérthetetlen jeleinek sokasodása, a sikertelenség érzése? Vagy talán mindez együtt?...

Az 50 éves érettségi találkozónkkal kezdődhetett... Már leírni is fáj, hogy fél évszázad telt el azóta, hogy reménnyel telve nekiindultunk az életnek és immár mindegyikünk befejezte szakmai pályafutását, néhányan a földit is. Az öreg arcok mögött fiatalkori önmagunkat keresve próbáltuk dióhéjban összefoglalni, mi történt velünk a hosszú évek alatt. Aztán persze arra is rátértünk, hogy ki mivel tölti az idejét mostanság? Unokák, kiskert, nyaraló, képeslapgyűjtés, vitorlázás, utazás - kinek kinek kedve és lehetősége szerint. A természetfotózást rajtam kívül nem említette senki. Megadtam a blogom elérhetőségét, kértem, hogy nézzék meg a fotóimat. Napokkal később jött néhány udvarias méltatás, de sejtésem szerint legtöbb egykori osztálytársamat annyira hozhatták lázba a képeim és írásaim, mint engem a bélyeggyűjtés. Ezzel nincs is semmi bajom, ez így természetes. 

Az egyik elektronikus levélben azonban egy megjegyzés nélküli fotógyűjtemény is érkezett, a világ természetfotóinak legjava: káprázatos tájak, mélytengeri csodák, egzotikus állatok és gyönyörű madarak lélegzetelállító akciói. Valószínűsítem, hogy egykori diáktársam meg akart fricskázni ezzel a küldeménnyel: kend a hajadra a tudományod, hiszen a fotóidat nem lehet egy napon említeni ezekkel.

Igen, igaza van, tudom. Egyet viszont ő nem tud: nem csak a kép számít, hanem a készítésekor megszerzett élmény is és az számomra megfizethetetlen! 

...

Mára megszabadultam a rossz gondolatoktól és az alábbiakban pótolom az eddig elmaradtakat.

Egyik este kocsimosás közben egy mezőről hazahozott darázspókot találtam az autómon. Mosókefe helyett fényképezőgépet ragadtam, hogy megörökítsem.

Egy alkalommal a közeli halastónál madarakra vadásztam, mérsékelt sikerrel.

Több este is próbálkoztam nagyvad fotózással. Csupán egyetlen disznó jött a közelembe.

A dámokkal már nagyobb szerencsém volt.

Ezennel letudtam adósságaimat és újult erővel vágok neki az újabb élmények keresésének. 

Beszökött az ősz

Októberbe léptünk, ez bizony már tagadhatatlanul az ősz. A nappalok rövidülnek, néha ugyan még ragyog a Nap, de hűl a levegő és színesednek a lombok.

Az őszi kikerics összefüggő mezőket alkotva tenyészik a szigeten.

Azelőtt sohasem láttam, de idén még a turai réten is találtam néhány tövet. Itt volt elegendő időm lehajolni hozzájuk.

A sík vidéken a lebukó Nap lapos, vörös fényei elérik és átvilágítják a szirmokat.

Sőt, egy képre még a vörös napkorongot is be tudtam csempészni, csak, hogy legyen egy "piros lámpás" kikericsem.

A szajkók már az ínséges télre készülnek, megkezdték a gyűjtögetést. 

Főleg a makkot hordják. Egyszerre akár három darabot is lenyomnak a torkukon, aztán elrepülnek a zsákmánnyal és a földbe ássák. 

Azt mondják, hogy a tölgy erdők terjedése a szajkók makk dugdosásának is köszönhető.

Ugyancsak az ősz jelét látom abban, hogy ismét üdvözölhettem az egerészölyvet a lesemnél. 

"Itt van az ölyv, itt van újra s szép, mint mindig énnekem." (bocs!)

Még bőven akadhat számára elegendő pocok a réten, de az ingyen csirkehúst azért nem veti már meg. 

Egész délután gyönyörű fények világították meg az erdőt, az ölyv késői érkezésekor mégis beborult.

Már nem sok maradhatott a húsból, amikor végre beszűrődött némi napfény a lombok között. 

A búcsú képre ismét elfogyott a fény. Látogatóm tele hassal, elégedetten nézett körül a területén, mielőtt elrepült.

Vajon felvetődik benne a kérdés, hogy miért terem errefelé számára csirkehús? Persze mindegy is, a lényeg, hogy jöjjön bátran. Én egész télen biztosítom majd számára a kalória pótlást és cserébe csak néhány szép akció jelenetet várok el tőle és minél több fajtársától.