Rókák a lesemnél

Kisebb csodaként értékeltem, amikor a napokban váratlanul megjelent két fiatal róka az erdei itatómnál. Az volt az első találkozásunk, amelyről az előző bejegyzésemben írtam. Nyilván a forróságban enyhet adó, szomjoltó hűs víz vonzotta oda őket és mivel a kánikula folytatódott, azt reméltem, hogy máskor is eljönnek majd. Így aztán elkezdtem a kora hajnali leselkedéseket. A kis fenyves erdő napkelte táján talán még szebb volt, mint máskor.

2. találkozás

Már az első reggel, néhány órai várakozás után viszontláthattam a kis csirkefogókat. A bátrabbik magabiztosan, félelem nélkül lépett ki a sűrűből.

Egyenesen a vízhez járult és lefetyelni kezdett.

Mindössze négy méterre lehetett tőlem, de a kunyhó védelmének köszönhetően nem sejthette, hogy fényképezem.

Miután csillapította a szomját, távozni készült.

Ráciccegtem, mire visszanézett. Semmi félelem nem volt a tekintetében.

A bokros előtt leült egy kicsit vakarózni. Ekkor vált láthatóvá a félénkebb testvére, akit már máskor is láttam, de soha nem mert mutatkozni és mindig a sűrű növényzet fedezékében maradt.

Ráélesítettem, így felismertem benne a sérült szeműt. Talán emiatt a fogyatékossága miatt került alárendelt szerepbe a testvérével szemben? 

3. találkozás

A következő reggel csak egy fotó készült: a domináns ravaszdi mutatta meg magát egy pillanatra. A víz nem érdekelte.

4. találkozás

Másnap csirke csontot vittem a leshez, hátha az élelem jobban csábítja és tovább marasztalja kedvenceimet. Úgy is történt. Csak a bátrabb jött közel, a félénk meg a sűrűben figyelte, hogy testvére befalja az összes kaját, neki semmit sem hagyva.

Ezután jött egy erős hidegfront, amely sok esőt hozott. Feltöltődtek vízzel az erdő-mező kiszáradt pocsolyái, nem csoda, hogy még a madarak is megritkultak az itatómnál, a rókák meg elmaradtak.

Úgy okoskodtam, hogy ha vizet már találnak is, de élelmet nem könnyen szereznek. Segíthetek nekik egy kis csirkehússal. Másnapra el is fogyott a kitett csali, csak éppen a távollétemben. 

5. találkozás

Ekkor ismét csirke farhát darabokat rejtettem el a lesem előtt. Ezúttal az elnyomott testvér volt a szemfülesebb. Felkapta a földre tett húst és beszaladt vele a sűrűbe. Ott ette meg, majd jött a következő könnyen megszerezhető falatért. 

Kiszimatolta a tuskó odvába rejtett húst és nagy óvatosan azt is megszerezte.

Már csak egy darab hús maradt, finom szaglása nyomra vezette és felfedezte azt is. (A közeli képen már gyógyultnak tűnik a szeme). Nem maradt ideje arra, hogy elvigye a zsákmányt, mert előkerült az erősebb testvér és neki pucolnia kellett. 

Amaz érzékeny orrával hamar megtalálta az elrejtett csemegét és annak megszerzése sem jelentett nagy vesződséget számára.

Jólesően nyalogatta a száját az ízletes pipihús elfogyasztása után és a következő falat keresésére indult.

A másik tuskónál viszont csalódnia kellett, hiszen onnan már elvitte a testvére a húst, annak már csak a hűlt helyét nyalogathatta.

Mindegyik találkozás a reggeli órákban történt, de aztán egyszercsak abbamaradtak a rókák látogatásai és napról napra hiába vártam őket a szokott időben. Mi történhetett? Talán egy hangos kiránduló csapat, netán egy kvad száguldása riasztotta el őket, vagy csak egyszerűen áttértek éjszakai portyázásra? Nem tudhatom. Még lettek volna terveim velük, de ne legyek telhetetlen! Az utóbbi évek legemlékezetesebb élmény sorozatát köszönhetem a két kamasz rókának. Éljenek sokáig és felnőttként is látogassanak meg néha! 😊

Meglepetésvendég az itatónál

Már igencsak régen ültem utoljára az itatónál. Nem véletlenül, hiszen kedvemet szegte a kevés madár és az emiatti unalom. A mostani kánikulában talán más a helyzet, gondoltam és kitisztítottam, majd tiszta vízzel újratöltöttem a kis pocsolyát. Tegnap kora hajnalban csuktam magamra a leskunyhóm ajtaját, azzal, hogy legfeljebb 9 óráig maradok. A nagy fák alatt kellemes hőmérséklet fogadott, de a teljes árnyék miatt csak gyenge fényekre számíthattam. 

Csakhamar megjöttek a meggyvágók, melyek surrogó szárnyaikkal a víz fölött "helikopterezve" kerestek alkalmas leszállóhelyet, hogy onnan inni és fürödni siessenek. Jó lett volna a látványos lebegést elkapni, de ehhez több fény és jobb fényképezőgép kellett volna.

A szerény kis vörösbegy többször elriadt, míg aztán legyőzte félénkségét és beült a vízbe.

Csoportosan jöttek a meggyvágók és rajtuk kívül is sok madárka érkezett. Gyönyörködve néztem a nagy forgalmat.

Egyszercsak előlépett a vaddohányok fedezékéből egy fiatal róka!

Alig hittem a szememnek, megcsíptem magam, hogy nem álmodom-e? Soha nem járt még vörösbundás koma a kunyhóm előtt, legalábbis a jelenlétemben. 

Óvatosan továbbhaladt. Remélem, inni jön! - fordult meg a fejemben. Erősen szuggeráltam, hogy így is legyen. A függöny takarásában lélegzet visszafojtva mozdulatlanul ültem, a gépem is hangtalanul működött, mégis rám nézett ...

... és irányt váltott a rejtekadó növényzet felé.

Gyorsan észbe kaptam és ráciccegtem, mire habozva visszafordult...

... majd egy iramodással eltűnt a sűrűben.

Huh, micsoda lehetőséget szalasztottam el! Különleges fotók lehettek volna, ha a vízhez jön, kár, hogy nem volt szomjas! - keseregtem, de aztán megvigasztalódtam arra gondolva, hogy ez a váratlan találkozás így is nagy élményt jelentett!

Még több, mint 2 órám maradt a tervezett hazaindulásig, elmerültem hát az örvendetes madár sürgés-forgás figyelésében. Az alábbiakban megmutatok néhány fotót az akkor készültekből, de a teljesség igénye nélkül, mert nem akarom hosszúra nyújtani a mesémet.

Barátposzáta (tojó)

Fácánkakas

Citromsármány (hím)

Vadgerle

Szajkó

A szárnyas jószágok szünet nélkül jöttek-mentek, ittak, fürödtek és veszekedtek, öröm volt nézni a nagy víz körüli életet. 9 óra előtt 5 perccel érkezett a nap fénypontja: visszatért a koma és egyenesen a vízhez járult!

Ezt az óriási szerencsét! Madarat lehetett volna fogatni velem, hogy kaptam egy második esélyt. Igyekeztem is kihasználni, vígan kattogtattam (de mit is beszélek, hiszen hangtalanul működött a masinám) és a szépséges, hibátlan bundájú ravaszdi semmitől sem zavartatva természetesen viselkedett előttem, tőlem alig négy méterre. A képeket talán nem kell kommentálnom, remélem, hogy azok magukért beszélnek.

Miután szomját oltotta, hűsölt és jól érezte magát, távozni készült. Fellépett a tuskóra, melyet már éppen kidobni készültem ( milyen jó, hogy nem tettem!) és talán már az ebédjére gondolt.

A ciccegés megint segített, rám irányította csillogó szemeit.

Búcsúpillantását már elmenőben vetette rám (azaz a leskunyhó függönyére) és békésen távozott.

Micsoda kivételes élményben részesített a sokszor szídott és elátkozott itatóm, ráadásul most már másodízben! Most bezzeg áldottam. Megérte a sok vízhordás és a vele járó munka! A napok óta tartó forróság lám, nemcsak a madarakat, hanem a kedvenc négylábú ragadozóm egy szép fiatal példányát is a vízhez csábította. 

Miközben odahaza elégedetten nézegettem a fotókat, észrevettem, hogy az elsőnek érkezett róka jobb szeme sérült: a 8. számú fotón jól látszik. Ez azt jelenti, hogy nem is egy, hanem két állat járt nálam. További érdekesség, hogy egy korábbi bejegyzésben már látható a hibás szemű fotója (4.számú), akkor még persze kölyök korában. Ilyen sem volt még, hogy 6 hét után ismét találkozzam egy cseperedő rókával.