KEDVES LÁTOGATÓ! ÜDVÖZLÖM ÖNT! NEVEM

Saját fotó
Lakhelyem: Szigetmonostor és Tura, Pest megye, Hungary
Nyugdíjas vegyészmérnök vagyok, aki öregségére a természetben (és a fotózásban) leli örömét. Hogy miért? Az okot legkedvesebb költőm, Áprily Lajos csodálatosan szedte versbe. "Ámulni még, ameddig még lehet,/ amíg a szíved jó ütemre dobban,/ megőrizni a táguló szemet,/ mellyel csodálkoztál gyerekkorodban./ Elálmélkodni megszokottakon:/ az andezitre plántált ősi váron,/ virágokon, felhőkön, patakon,/ az azúrban kerengő vadmadáron,/ a csillagon, ha végtelen terek/ hajítják át a késő-nyári égen./ S ámulva szólni: Most voltam gyerek./ S vén volnék már – s itt volna már a végem? /" ( Remélem, hogy lesz még időm a természet néhány csodájának felfedezésére.)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vadlibák. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vadlibák. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 11., kedd

Vadlibák

Nemrégiben alkalmam nyílt újra meglátogatni az apaji halastavakat, remélve, hogy ott mindenféle vízi madarakat fényképezhetek. Kellemes tavaszi idő, ragyogó napsütés fogadott, a felhőtlen ég azúr kékre festette a tavalyi száraz náddal határolt tavak tükrét. 


Eleinte csak távolban úszkáló, vagy átrepülő madarakat láttam: néhány hattyút, szürkegémet, récét, de főképpen vadlibákat.


A part menti hepehupás földutakon lehúzott ablakkal és ölemben tartott fényképezőgéppel kocsikázva vártam, hogy "lövéshez" jussak. 


A libák már párba állva együtt mozogtak.


A tavak közti töltéseken több madár pihengetett, táplálkozott.


Néhol a kocsiból kiszállva gyalog indultam feléjük, viszonylag türelmesen viselték a közeledésemet. 


Persze végül mindegyik szárnyra kapott.



A legszebb jeleneteket akkor láthattam, amikor a part közeléből, a vízről indultak.



A legtávolabbi tóról valóságos liba felhőt riasztottam fel.


Több száz, vagy talán ezer szárnyas sötétítette el az eget.


Ezzel a látványos tömeg jelenettel zárult az élvezetes apaji kirándulásom, melyet máskor, más madarak jelenlétében szívesen megismételnék.


2021. november 30., kedd

Fürdőzés és darvazás

November második hetét Hajdúszoboszlón töltöttük. Lábfájdamaim enyhülését reméltem az ottani gyógyvíz kedvező hatásától, de legalább annyira izgatott a Hortobágy viszonylagos közelsége és a még akkor is 60 ezres létszámban ott tartózkodó darvak látásának lehetősége. Az időjárás előrejelzés szép időt ígért, de ez végül csak részben teljesült. 

Érkezésünk napjának délutánján máris darunézőbe indultam, oda, ahonnan néhány éve az Elepi tóra éjszakázni behúzó madarakról szép fotókat tudtam készíteni. Csakhogy hiába várakoztam: a lassan nyugvó Nap gyönyörű fényeiben darvak nem, csupán néhány hangoskodó vadliba húzott át felettem.

A főpróba tehát nem sikerült, be kellett látnom, hogy ebben az évben másfelé járnak a kecses madarak. A nap csodálatos égi színjátékkal búcsúzott. Már visszatértünk a városba, amikor a látvány kiugrasztott a kocsiból, hogy megörökíthessem.


Két esős nap következett, fürdőzéssel és pihenéssel teltek. Az ezt követő délután szerencsére már kiderült az idő, kezdődhetett a daru keresés. Úgy gondoltam, hogy a Tiszacsege felé vezető úton próbálok szerencsét. Már Balmazújváros határánál hatalmas liba sereget láttunk, le kellett fényképeznem a kavargó madarak sokaságát.






Bármilyen megkapó is volt a látvány, tovább kellett haladnunk, hogy ne késsük le a remélt alkonyati daru vonulást. Szinte alig hagytuk el a várost, az út melletti elvadult bokorsor túloldalán, egy kukorica tarlón úgy 50 méternyi "közelségben" szürke madarak sokaságát pillantottuk meg. Darvak! Ez váratlanul ért, gyorsan fékeztem, félreálltam és indultam a csomagtartóban lapuló fényképezőgépemért. Több se kellett az éber madaraknak, a kusza növényzet takarása dacára észrevettek, egyre-másra röppentek fel, felriasztva távolabbi társaikat is. A riadalom futótűzként terjedt el a több száz daru között és egy perc se kellett ahhoz, hogy valamennyi a levegőbe emelkedjék. Egyetlen fotó nélkül hagytak faképnél és ezért csak magamat okolhattam. Hányszor, de hányszor tapasztaltam, hogy az autót még eltűrik a madarak, de, ha kiszáll az ember, rögtön menekülőre fogják. Legközelebb az ölembe veszem a fényképezőgépet és majd a lehúzott ablakon keresztül fogok kattogtatni.- határoztam el.

A következő délután ezzel a módszerrel már sikeresebb voltam: a legközelebbi madarak megriadtak kissé, de nem vitték magukkal valamennyi társukat.


Esteledett és nemsokára vörös fény öntötte el a környéket. A darvak készülődni kezdtek az esti repülésre, szárnyaikat emelgetve sürgették egymást.


A türelmetlenek már szárnyra kaptak, a türelmesek még a tarlón várakoztak.


Egyre többen emelkedtek a levegőbe...


és egyre kevesebben maradtak a földön.


A lebukó Nap még fehéren izzott, amikor már nagy daru csapatok húztak az éjszakázó helyük, a Kondás tó felé.


A tüzes égitest hamarosan már a horizontot érintette és éppen egy fa mögött készült eltűnni.


Ekkor már a legtürelmesebb madarak is szárnyra keltek, hogy még időben érjenek a tóhoz, amelynek sekély vízében ragadozóktól védve, biztonságban éjszakázhatnak.


Örömmel töltött el, hogy szép fotókat készíthettem a darvakról, de mégis úgy éreztem, hogy ezek a mozdulatlan, hangtalan képek nem adják vissza a darvak esti repülésének hangulatát. Videózni kellene!  Majd holnap megpróbálom! - határoztam el.
Hazafelé tartva csodás látvány tárult elénk: az esti tejfehér köd a talajon gomolyogva kezdte elönteni a pusztát, miközben az ég még az alkony színeiben pompázott.


Elérkezett az üdülésünk utolsó teljes napja. Izgatottan vártam a délutánt. Vajon ott lesznek-e még a darvak, hogy levideózhassam őket? Igaz, hogy nincs komoly kamerám, csak egy kicsi túristáknak való és még állványt sem hoztam, de megpróbálom! 
A helyszínre érve megnyugodva láttam, hogy a daru csapat most is ugyanazon a tarlón kukoricázik. Ezúttal nem akartam elpuskázni az utolsó lehetőséget: félreálltam egy mellékúton és megvártam a naplemente utolsó perceit. Csak ekkor közelítettem meg a repülésre készülődő, izgatottan rikoltozó madarakat, de csak nagyon óvatosan, kihasználva minden lehetséges fedezéket. A legnagyobb gyújtótávolságon próbáltam rajtuk tartani a kézben lévő, hevesen táncoló kamerát, majd követni a felrepülő madarakat. Nagy kihívás volt ez nekem és a kis masinának is, de sikerült annyi anyagot felvennem, hogy abból utólag egy nézhető, mindössze 2 perces kis filmet tudtam összevágni. Megtekintésre ajánlom, íme:


Az idei üdülésünk nagyszerűen sikerült. A gyógyvíz jót tett a lábamnak, a Hortobágy és darvainak szépsége pedig a lelkemnek. Végezetül megmutatok még egy fotómontázst, amely ugyan nem számít természetfotónak, de nekem tetszik és ennek a tartalmas novemberi üdülésünknek a jelképe lehetne.


2013. november 17., vasárnap

Madárseregek a pusztán

Nagy reményekkel utaztam Hajdúszoboszlóra. Nem a várható pihenőt, fürdőzéses napokat vártam, sokkal inkább azt a lehetőséget, hogy gyakran láthatom a közeli pusztát és a darvak esti behúzását. Aztán csalódnom kellett, noha darvak még szép számmal akadtak, az időjárás azonban nem járt kedvemben, már ami a fotózást illeti. Pedig nem esett és napsütésnek is örülhettünk napközben, estére azonban mindig szürke felhőrétegbe hanyatlott a nap és az alkonyi színek is elmaradtak az égről. Így aztán az idén készült darvas képeimet sajnálattal csak úgy jellemeznem: voltak már ennél jobbak!





A darvak táplálkozó helyeit, a kukorica tarlókat a traktorok napról napra gyérítették, emiatt a madarak naponta más és más területekre kényszerültek. Így történhetett, hogy a megszokott vonulási útvonalaikat elkerülték, a kiépített megfigyelő helyek áthúzó madarak nélkül árválkodtak és a fotósok velem együtt hoppon maradtak.



A toronyból sokáig csak a legelésző marhákat láthattam, aztán darvak helyett csak egy hatalmas liba csapat érkezett és készült az éjszakázáshoz.


A nap eltűnt a sötét felhőben. Se darvak, se látványos naplemente, kár volt a hosszú autózásért. Már hazafelé tartottunk, amikor végre mégis kikandikált a vörös korong a szürkeségből.


Egy másik estén a varjak seregével és az ég színeivel nagyobb szerencsém volt.





Az üdülés pár napjának legkülönösebb kalandja egy másik madárfaj, a sirályok seregével kapcsolatosan adódott. A rossz mellékúton autózva már messziről észleltük az út menti friss szántás felett kavargó, majd a földre telepedő fehér madarak sokaságát.




Vajon milyen táplálék reménye válthatta ki ezt a nagy tülekedést? Ahogyan közelebb értünk, a madárfelhő tovább vonult és feloszlott, de két madár ott maradt a szántásban. 


Nem tudtak felszállni, közeledtemre csak vergődtek a hantok között.


Kifacsart helyzetben, törött szárnnyal feküdtek a durva rögökön.


Az ég fehér madarai a fekete földre zuhanva. Micsoda kontraszt!


Sejtelmem sem volt arról, hogy mi történhetett? 


Első gondolatom az volt, hogy talán ragadozó támadás áldozatai lettek, de aztán láttam, hogy mindkettőnek tőből kiszakadt az egyik szárnya.


 Összeütköztek volna a nagy kavargásban? Vagy földhöz csapódtak?


Közben járt az agyam, hogy mit is kellene tennem? Az biztos, hogy ezzel a súlyos sérüléssel nem életképesek. Talán meg kéne őket szabadítanom a kínjaiktól. De hogyan?


A védekező ösztön még működött bennük, amint feléjük nyúltam. Semmi okos nem jutott eszembe, jobb híján sorsukra hagytam a légi baleset áldozatait. A természet rendjén úgysem változtathatok...


Az üdülés leteltével már hazafelé tartottunk, amikor búcsúzóul még találkoztunk pár daruval. Talán jövőre szerencsésebb leszek velük.