Madárseregek a pusztán

Nagy reményekkel utaztam Hajdúszoboszlóra. Nem a várható pihenőt, fürdőzéses napokat vártam, sokkal inkább azt a lehetőséget, hogy gyakran láthatom a közeli pusztát és a darvak esti behúzását. Aztán csalódnom kellett, noha darvak még szép számmal akadtak, az időjárás azonban nem járt kedvemben, már ami a fotózást illeti. Pedig nem esett és napsütésnek is örülhettünk napközben, estére azonban mindig szürke felhőrétegbe hanyatlott a nap és az alkonyi színek is elmaradtak az égről. Így aztán az idén készült darvas képeimet sajnálattal csak úgy jellemeznem: voltak már ennél jobbak!

A darvak táplálkozó helyeit, a kukorica tarlókat a traktorok napról napra gyérítették, emiatt a madarak naponta más és más területekre kényszerültek. Így történhetett, hogy a megszokott vonulási útvonalaikat elkerülték, a kiépített megfigyelő helyek áthúzó madarak nélkül árválkodtak és a fotósok velem együtt hoppon maradtak.

A toronyból sokáig csak a legelésző marhákat láthattam, aztán darvak helyett csak egy hatalmas liba csapat érkezett és készült az éjszakázáshoz.

A nap eltűnt a sötét felhőben. Se darvak, se látványos naplemente, kár volt a hosszú autózásért. Már hazafelé tartottunk, amikor végre mégis kikandikált a vörös korong a szürkeségből.

Egy másik estén a varjak seregével és az ég színeivel nagyobb szerencsém volt.

Az üdülés pár napjának legkülönösebb kalandja egy másik madárfaj, a sirályok seregével kapcsolatosan adódott. A rossz mellékúton autózva már messziről észleltük az út menti friss szántás felett kavargó, majd a földre telepedő fehér madarak sokaságát.

Vajon milyen táplálék reménye válthatta ki ezt a nagy tülekedést? Ahogyan közelebb értünk, a madárfelhő tovább vonult és feloszlott, de két madár ott maradt a szántásban. 

Nem tudtak felszállni, közeledtemre csak vergődtek a hantok között.

Kifacsart helyzetben, törött szárnnyal feküdtek a durva rögökön.

Az ég fehér madarai a fekete földre zuhanva. Micsoda kontraszt!

Sejtelmem sem volt arról, hogy mi történhetett? 

Első gondolatom az volt, hogy talán ragadozó támadás áldozatai lettek, de aztán láttam, hogy mindkettőnek tőből kiszakadt az egyik szárnya.

 Összeütköztek volna a nagy kavargásban? Vagy földhöz csapódtak?

Közben járt az agyam, hogy mit is kellene tennem? Az biztos, hogy ezzel a súlyos sérüléssel nem életképesek. Talán meg kéne őket szabadítanom a kínjaiktól. De hogyan?

A védekező ösztön még működött bennük, amint feléjük nyúltam. Semmi okos nem jutott eszembe, jobb híján sorsukra hagytam a légi baleset áldozatait. A természet rendjén úgysem változtathatok...

Az üdülés leteltével már hazafelé tartottunk, amikor búcsúzóul még találkoztunk pár daruval. Talán jövőre szerencsésebb leszek velük.