Derűre ború

Alig vártam már egy napsütéses délutánt, hogy kipróbálhassam az új, ellenfényes kilátást a lesemből. Fotóalanyoknak az állandóan arrafelé kószáló szajkók jelentkeztek. Vittek is mindent, ami ehető, nekik mindegy, hogy napraforgómag, kukorica, dió, makk, vagy csirkehús, sorra végigeszik az étlapot.

A cinegék sem tétlenkedtek, de azért a forgalmon érezhető volt, hogy nincsenek még rászorulva az ingyenkonyhára.

A fényekkel kifejezetten elégedett voltam, jó lesz ez! Persze hamar eltűnt a felhők mögött a nap és azóta 

állandósult ködös szürkeség uralkodik, nem fotózásra való idő. Ma reggel viszont már elvonási tüneteket észleltem magamon, így hát a rossz idő dacára beültem az üveg mögé. A csaknem két fényértéknyi veszteség nem esett jól ebben a fénytelenségben, be kellett vállalnom a hosszabb expozíciós időt és az ezzel járó bemozdulásokat. A villámgyors cinkékről eleve lemondtam, maradtak hát a nagy mulattatók, a szajkók.

Fenyőrigókra számítva előzőleg almát és bogyós terméseket is felkínáltam. A mátyásaim erre már nem fanyalodtak rá, de a szokatlan díszlet sem zavarta őket a falatozásban.

Hamarosan ölyv is érkezett a csalira, méghozzá egy egészen sötét példány, amelyet még nem láttam errefelé.

Nem zavartatta magát, nyugodtan, helyben fogyasztotta el a csirkehúst. Még a kiszabadított darabokkal sem repült el, ami azt jelentette, hogy sejtelme sem volt a jelenlétemről, biztonságban érezte magát.

Közben egy fácán kakas óvakodott be a látótérbe, de ő igyekezett végig fedezékben maradni. Örülök, hogy legalább ezt az egy képet sikerült megcsinálnom róla.

A fácán sietve távozott, visszatérhettem az ölyvemhez, amely már végzett is a hússal. Észlelte ugyan a közelebbi csalit, de arra végül nem ment rá. Sebaj, majd a hideg meghozza az étvágyát!

Egy kis ideig még jóllakottan ejtőzött, aztán elrepült. 

A szajkók, cinegék és verebek persze mindeközben szakadatlanul jöttek-mentek és egy nagy csapat fenyőrigó a fejem feletti ágakon csettegett. Észre kellett venniük a nekik szánt csemegéket, de lejönni nem akartak. Sebaj, jön még a rigóra dér, adják ők még alább! ( Legalábbis azt remélem.)

Már csomagoltam, amikor egy karvaly tűnt fel a semmiből, bevágott a galagonya bokorban bujkáló madárnép közé és egyiküket elragadta. Most először voltam tanúja egy karvaly támadásnak. Szóval, itt van ő is a közelben. És ha még ehhez hozzáveszem az át-átrepülő fekete harkályt, akkor a téli szezon jónak ígérkezik. Úgy legyen!