Ennyi volt a rókázás?

Ma egész nap esik az eső és erős szél fúj, emiatt nem jutok ki a terepre. A fotózás helyett mi mást tehetnék, összefoglalom az idei "rókázásaimat".

Tíz éve járok májusban a megszokott kotorékhoz és egy-két év kivételével mindig láttam ott kölyköket. Volt olyan esztendő, amikor bőségesen szolgáltak élményekkel, máskor meg alig valamivel. 

Az évek során rejtélyes eltűnésekkel és megkerülésekkel találkoztam itt. Bebizonyosodott, hogy a róka mama már kicsi korukban kicsalogatja kölykeit egy közeli nádas rejtekébe. Oda persze csak az erősebb és bátrabb kicsik merészkednek, a gyengébbek a rókavárban maradnak. Ezek, ha ki-kijönnek is, nagyon félénkek, visszahúzódóak. Arra is volt már példa, hogy váratlanul az összes kölyök visszatért  éjszakázni a biztonságosabb üregbe, vagy azt akár még játszótérként is használták. Ez a magyarázata annak, hogy néha csak egy-két visszamaradott ifjú bátortalankodik a rókavárnál, másnap meg már az alom összes kölyke ott hancúrozik. Ez a kotorék és kis lakói sok borsot törtek már az orrom alá (igaz, örömöt is bőven okoztak). Hogyan lehet őket megpillantani? Erre nincs biztos recept, a fotós sikeréhez egyetlen módszer vezet: minél több időt tölteni a helyszínen.

Nos, az idén már több alkalommal sok-sok órát üldögéltem rókákra várva, de csupán két aprókát sikerült lencsevégre kapnom, azokat is olyan magas fűben, hogy alig látszottak.

Egy esős éjszaka utáni korai órán éppen a kotorék felé tartottam, amikor megpillantottam a magas lucernában egy sompolygó felnőtt róka alakját. Gyorsan előkaptam a fényképezőgépemet és vártam az alkalmat, hogy lefotózhassam. A róka alig tíz méternyire haladt el mellettem, de nem vett észre. Átvágott a diófáson, még mindig fotózhatatlan takarásban, aztán az előző nap lekaszált lucernaföldre tartott. Óvatosan követtem és a fák takarásából fényképeztem, amint a rendek között keresgél élelem után.

Fiatal kan róka, nyilván a kölykök apja. - állapítottam meg. Bundáját átáztatta a vizes növényzet.

A gép kattanására felém nézett, de a fa mögött nem láthatott és a szélcsendben szagot sem foghatott.

Nyugodt maradt és zavartalanul könnyített magán.

Valamit hallott, ezért hátranézett. Örültem, hogy fesztelenül viselkedett és szépen pózolt.

Hát még, amikor vakarózni kezdett!

Ki tudja, mit talált a növényzet alatt, de jóízűen eszegetett.

A távoli zaj ismét felkeltette a figyelmét. Feszülten figyelt.

Aztán megnyugodva folytatta a keresgélést.

Az a jobbról jövő gyanús zaj aztán végérvényesen megriasztotta és menekülésre késztette.

A nádas széléről még visszanézett, de végül eltűnt a szemem elől. 

Kis rókákat reméltem, felnőttel hozott össze a szerencse. Az se rossz!

Az eső pillanatnyilag is vigasztalanul hullik a szürkeségből. Lehet, hogy elmossa az idei rókás reményeimet? Majd elválik!

Újabb kis csirkefogók

Május hideg és esős napjai számomra a kis róka várás jegyében teltek. Ellenőriztem az összes, eddig ismert kotorékot, de lakottságra utaló jeleket egy kivétellel sehol sem tapasztaltam. Csupán a tavalyi helyen láttam friss kaparást, sőt egyszer egy felnőtt rókát is. Más években már elsején találtam kicsi lábnyomokat a rókalyuk közelében, most csak tizedikén. Vannak, csak késnek a kölykök! - állapítottam meg. 

Ennek ellenére megtettem az előkészületeket: kihelyeztem a mellvédet, kitépkedtem a fényképezést zavaró száraz kórókat, de a sok csapadéktól nagyra nőtt fűvel nem tudtam mit kezdeni. A ritka napos időszakokban ki-kiültem, de inkább csak ellenőrző jelleggel, 1-2 órácskára. 

Ma reggel derűlátóan indultam a kotorékhoz: reméltem, hogy megpillantom legalább az egyik, a legbátrabb vöröskét. A helyszín lakatlannak tűnt, csak néhány fecske cikázott felettem és a kakukkok hangját hallhattam. Egy órányi várakozás után kidugta a fejét az első kis kölyök, de én éppen a telefonommal matattam, így lemaradtam róla. Szerencsére kis idő múlva már nem puskáztam el az újabb lehetőséget. Hopp, megvagy!

Aztán megelevenedett a gazos terep és sorra bújtak elő a kicsikék, még kölyökszőrben. 

Öt életrevaló kölyök hancúrozott előttem vagy húsz percen át. 

Később egy másik kijáraton keresztül egy fotózhatatlan, gazzal sűrűn benőtt helyen jött ki és játszadozott még kettő-három kis süvölvény. Nem akartam megijeszteni őket, szépen kivártam, hogy ismét eltűnjenek a rókatanya föld alatti járatainak mélyén és csak azután távoztam.

Az elhagyott, gazzal felvert, műveletlen nadrágszíj parcella tehát idén is meghozta egyetlen termését: a rókák új nemzedékét. Jól esik a tudat, hogy mostantól van még 2-3 hetem, hogy újra találkozzam velük.

Jó tett helyébe ...

Vendéget fogadtam a héten. Valakit, aki még sohasem fotózott róka kölyköket és leghőbb vágya volt, hogy ezt megtehesse. Néhány barátomnak már megadtam a lehetőséget, kérésére neki sem tudtam nemet mondani.

Messziről jött, vonattal. Hajnali háromkor kelt, hogy hat órára itt lehessen. Fél hétkor értünk a kotorékhoz. Egy nagy, vörös (!) eb állt a lyukak között és a róka család kint felejtett maradékát falta. Rá kellett kiáltanom, hogy elijesszem. Kutya és kiáltozás a rókatanyán nem jelent jót. Sajnos, ez be is igazolódott.

Normál esetben nyolc órára már meg lettek volna a képek, de vendégem csalódott hangvételű üzeneteiből értesültem, hogy tízig még egyetlen kölyök sem mutatkozott. Akkor végre pár percre kijött kettő, készülhetett néhány kép. Én magam is megkönnyebbültem, hogy végre teljesült a nagy álom.

Persze, evés közben jön meg az étvágy, az elszánt fotós további képeket szeretett volna. Megegyeztünk, hogy bármeddig maradhat, ha megelégelte a várakozást, húsz perc alatt kisétálhat az állomásra, az összecsukható székemért én meg majd kimegyek valamikor. Így is történt. Háromig ült a kotoréknál a vendég és ezalatt 150 képet készített magányos, vagy párosan pózoló kis rókákról. Nyolc és fél óra ücsörgés egyvégtében: tiszteletre méltó teljesítmény! 

Már a vonaton ülve nézegette a fotóit, amikor értesített, hogy végzett.

Erősen felhősödött, eső készülődött. Csak nem hagyom ázni a székemet! Fél ötre értem a helyszínre.

Alig hittem a szememnek: az egész napos eseménytelenség után tíz kölyök játszott önfeledten a kotoréknál! Nem tévedés, megszámoltam őket.

Akkora volt a hancúrozás, hogy riadalom keltés nélkül beülhettem a fedezék mögé és elkészíthettem az idei legjobb róka kölyök fotóimat.

Néhányuknak kalandozni támadt kedve és felfedező útra indulva egészen a közelembe jöttek.

Hihetetlen érzés, felejthetetlen élmény közvetlen közelből egy gyanútlan kis állat szemébe nézni ! 

Furcsa nap volt: segítettem valakinek, hogy egy nagy álmát valóra váltsa, egész nap izgultam érte, hogy ez sikerüljön. Ha tovább maradt volna, ezzel az élménnyel és hasonló képekkel ő lett volna gazdagabb. De a sors így akarta. A mesékből tudjuk: "Jó tett helyébe jót várj!" 

És bár a jó cselekedetem elnyerte jutalmát, kijelentem, hogy további rókáztatást NEM VÁLLALOK! Meg amúgy is elmentek már a kis ravaszdiak...