Nincs pazarlás! :)

Már az egerek sem a régiek! :) Hogy mire alapozom ezt az állításomat? Mindjárt elmesélem...

Két darab, kolbászkarikákkal felcsalizott egérfogót is tettem a kirágott napraforgós zsák mellé, de csak nőtt a szotyihéj halom éjszakáról éjszakára, az illatos csemegéhez viszont hozzá sem nyúltak a kis bestiák. Pár nap után be kellett látnom, hogy más csalétek kell. A kolbász falatokat megkapta a kutya, én meg összeroppantottam egy diót és egy-egy gerezd dióbelet tűztem a rugós szerkezetek kioldó lapkáinak peckeire. Az élesített csapdákat ugyanoda tettem, ahol előzőleg voltak. 

Ezek után megmaradt egy fél dióm. Semmiség, mondhatnánk, de nem ebben az évben, amikor a tavaszi mínuszokban lefagyott a diótermés zöme és a csonthéjas gyümölcs igencsak felértékelődött. El nem dobom, majd megkapják a madarak, akik az elmúlt évek dióbélben dúskálása után remélhetően értékelni fogják a ritka idei csemegét. 

Úgy is lett: a maradék fél diót a les mellett egy kökényfácska egyik tüskéjére szúrtam. Az élelmes cinkék hamar megtalálták és még össze is vesztek rajta. 

És az egerek? A dió csábításának ők sem tudtak ellenállni, vesztükre! Mindkét egérfogó rendeltetésszerűen működött és másnap reggelre két kis rágcsálóval kevesebb maradt a napraforgó készletem dézsmálói közül.

A diókedvelő áldozatok sem mentek veszendőbe: ölyvek, vagy szajkók színesíthették velük az étrendjüket a lesnél. Mindez csak feltételezés, dokumentálni nem tudom, de hogy a kihelyezett egereknek lába (vagy inkább szárnya) kélt, az bizonyos.