Minden évben türelmetlenül várom a július végét, merthogy akkor kezdődik az őzek párosodási időszaka, az üzekedés. Fárasztó két hétnek néztem elébe az idén, mivel ilyenkor sokat kell gyalogolnom, hogy eljussak a legeldugottabb rétekre is és a fájós lábam ezt egyre kevésbé szereti.
A hajnali kelés nem esik nehezemre, a napkelte körüli időszak gyönyörű színeit mindig megcsodálom.
A korábbi években már pirkadatkor találkoztam párkereső bakokkal, idén egyetlen ilyen esetem sem volt. Igaz, a réteket a szokottnál később vágták le, a széna bálákat egész nap hordták a traktorok és a nehéz gépek zúgása elriaszthatta a vadat.
Emiatt eleinte elhagyottabb területeken próbálkoztam az őzhívással. Bak helyett azonban két gida jött elő a vaddohány fedezékéből. Anyukájuk jelzésének vélhették a sípom hangját, pedig az már új udvarlójával lehetett elfoglalva valahol.
A közelebbi őz gyerek hamar felfedezte, hogy megtévesztés áldozatai lettek és megiramodva a testvérével együtt eltűnt egy bokorban. Én azért még ott maradtam vagy egy fél óráig, de nem jött semmi. Már felálltam, amikor a távolban a vadvirágok tengeréből kivillant egy őz barna bundájának foltja. Gyorsan közelebb óvakodtam és egy bakot láttam lassan elvonulni. Méghozzá egy hatalmas agancsokkal megáldott példányt.
Sebtiben még utána lőttem, de a sok giz-gaz elvitte az élességet. Bosszúságomat azzal enyhítettem, hogy talán még találkozhatok vele jobb körülmények között...
Egyik délután a csodaréten próbálkoztam. Ott is iker gidákat találtam. A kukoricásból léptek ki.
Egyetlen közelebbi képet tudtam csinálni egyikükről, mielőtt faképnél hagytak.
Azelőtt minden réten láthattam kergetőző őzeket, idén úgy jártam végig napról napra ezeket a helyeket, hogy még egy nyulat sem találtam rajtuk.
A nehezen megközelíthető "csodarét" volt az egyetlen, ahol valamit remélhettem. Egyik reggel a rét bejáratánál körbekémlelve megláttam egy közepes bakot egy bokornál, amint a sutát keresi. Ugyanakkor ő is felém tekintett, szinte összeakadt a pillantásunk. Gyorsan lekuporodtam. A felgerjedt bak ahelyett, hogy elrohant volna, egyre közeledett és valósággal körbejárt.
Végül belátta, hogy a legkevésbé sem hasonlítok egy sutára és nagy ordításokkal, méltatlankodva elmenekült.
Bármennyire megrémült, a területét nem adta fel, távolabb megállva még percekig hallatta a csúnya riasztó hangját. Éppen őt fényképeztem, amikor mindkettőnk számára váratlanul felugrott az eddig rejtőzködő suta és bevágtatott a képbe. A bak persze utána, és mindketten eltűntek a szemem elől.
Fájó lábamat kímélendő másnap hajnalban egy építési törmelékkel feltöltött úton, gépkocsival közelítettem meg a rétet. Az út szélén egy szürkegém pockozott és a vadászat lázában égve elég közel engedett. Együttműködésünk következtében ő egy jó falattal én meg egy váratlan fotóval gazdagodtunk.
Kocsiból gémet fotózni még lehet, közeli őzet már aligha, ezért gyalog folytattam utamat a rét belseje felé. Hamar észrevettem a szerelemtől elvakult, kergetőző őzeket. A bokrok fedezékében feléjük indultam, amikor hirtelen eltűntek. Tovább haladva a fekvő bakba szinte belebotlottam, mert csak a feje látszott ki a fűből.
Láttomra felpattant...
... és gazellaként négy lábbal egyszerre rúgva el magát a földtől elrohant.
Másnap hajnalban láttam őt viszont, amint egy újabb sutát kísérgetett. Esélyem sem volt észrevétlenül közelebb osonni hozzájuk, ezért az árnyékban megülve, távolról figyeltem őket. Öt perc séta, fél óra fekvésben töltött pihenő. Én untam meg hamarabb.
Egyik délután egy másik réten próbáltam szerencsét. Az árnyékot adó keskeny nádfal tövében ültem le. Néhányszor megfújtam a sípomat. Meglepetésre nem bak, hanem egy fiatal suta jött elő mellőlem a nádból. Erősen figyelt felém, de a jó szélnek és az álcázásomnak köszönhetően nem fogott gyanút.
Egyre kijjebb jött és minden érzékszervével vizsgálgatott.
Úgy látszik, kiálltam a próbát, mert nyugodt falatozásba kezdett.
Békésen legelészve lépegetett a rét közepe felé.
Közben mögötte, a távolban feltűnt egy kergetőző pár, akik jobban érdekeltek. Kénytelen voltam felállni, hogy rájuk mehessek, amire a suta persze megriadt és fellármázta a környéket. Sajnos ettől a párocska is világgá ment.
Másnap délután a szomszédos rétre igyekeztem. Ehhez egy kukoricáson kellett keresztülvágnom. Már innen láttam, hogy egy bak hajt egy sutát a bokrok mögötti tisztáson. Mire kikeveredtem az ültetvényből, már eltűntek. Vagy tíz percet vártam, de nem mutatkoztak. Megindultam hát a másik irányba. A szemem sarkából láttam, hogy a suta bevágódik a sárga virágok közé és ott elfekszik. Lovagja egészen máshol kereste. Máig nem értem, hogy képes a suta lerázni az őt centiméterekről követő bakot úgy, hogy az a nyomát veszítse?
Szóval, a begőzölt bak éppen kipillantott a virágok mögül...
... észrevett és nem hitt a szemének.
Nagy csalódás érte, de csak bámult.
Aztán megugrott, de azért még reménykedve visszanézett rám.
Már kiért a nyílt rétre, de még onnan is megvizsgált. Vajon nem mégis a sutát látja ott?
Végül belátta, hogy duplán lóvá tették: a suta is és a kattogtató ember is.
Azt hiszem, azt a nagy rúgást legszívesebben nekem szánta volna mérgében.
Augusztus első hete is véget ért. Hiába jártam szokott útjaimat, őzzel már egyáltalán nem találkoztam. Két sikertelen kirándulás után a harmadikat még megkockáztattam, mielőtt kimondom, hogy vége az üzekedésnek. A "csodarétre" mentem, de azt teljesen kihaltnak találtam. Azért leültem egy bokor árnyékába és megfújtam a sípomat, amellyel idén már gidákat és sutát is behívtam. Már arra gondoltam, hogy talán elhangolódott... Nos, ez alkalommal rendeltetésének megfelelően végezte a munkáját: hívásomra úgy 300 méternyire megjelent egy bak. Amint betájolta a csábos hang irányát és közeledett, már láttam, hogy inkább bakocska. Korábban láttam, hogy itt próbálkozott sutához jutni, de az erősebb hím elzavarta. Most eljött az ő ideje és sutája! - gondolhatta. Egyre közelebb jött.
Már a közelemben keresgélt...
... szaglászott.
Nem győztem visszazoomolni, hogy beleférjen a képbe.
Már a lélegzetvételemet is hallhatta, amikor megugrott.
Szinte megsajnáltam szegény kis jószágot, akinek csupa csalódás lehetett ez az időszak.
Hogy őszinte legyek, én is többet vártam. Tudom, sok fotósnak még ennyi sem jut az őzes kalandokból, de nekem voltak sokkal jobb éveim. Talán, ha az a futólag látott kapitális bak még egyszer, tisztán elém került volna...
Miért egyre kevesebb az őz? Miért fáj egyre jobban az utánuk kajtatás? Talán csak nem öregszem? ☺
