Kakukkolás/kakukkozás

Hurrá, hurrá! Fesztivál van a lelkemben! Régi tervem vált valóra. 

Minden tavasszal hallom, látom a kakukkokat, de eddig csak távoli, rossz képeket tudtam készíteni róluk. Tavaly V. I. fotóstárs önzetlenül közzétette a módszerét, amellyel gyönyörű közelképeket készített erről a szép, de fölöttébb óvatos madárról. A hangjával csalta közelre. 

Egyszer korábban én láttam el tanácsokkal a kollégát róka fotózással kapcsolatban, vettem hát a bátorságot és ráírtam. Készségesen elküldte a hangokat. 

Másnap már ki is próbáltam: lessátorból próbálkoztam. A kakukkok jól reagáltak, közelebb is jöttek, ide-oda repkedtek felettem, de a beszálló ág helyett a közeli fákra telepedtek.

Aha, rossz a terep! Olyan kell, ahol a nincsenek magas fák. Újabb hely, újabb próbálkozás, újabb kudarc. Végül találtam egy jónak ígérkező bokros helyet. Kitettem egy hosszú faágat, amelyet reggelenként szépen ért a fény és amely mögött távolabbi fák adtak elfogadható hátteret, leshelyként egy álcahálót feszítettem ki a bokrok között. Persze mindez nem ment észrevétlenül, valószínűleg a kakukkok is kifigyelték ügyetlenkedésemet, mert aztán hiába töltöttem több alkalommal órákat a hívogatásukkal, rám sem hederítettek. Talán majd a nyár végén! - vigasztaltam magam, de akkor sem jártam sikerrel. Kénytelen voltam tudomásul venni, hogy dicstelenül ért véget számomra a tavalyi kakukk szezon.

Idén előrelátóbb voltam. A kakukkok még el sem indultak afrikai telelő helyükről, én már a régi lest javítgattam. Helyreállítottam a kidőlt beszállót és lenyesegettem a környező cserjék, bokrok magasra nőtt ágait és így felkészülten vártam a madarakat.  Néhány napja hallottam meg az első kakukkolást a környéken. Most, vagy soha! - gondoltam. Az első kiülés másfél óráig tartott, az eső zavart haza. Tegnap egy órai üldögélés, hívogatás után földmérők jöttek a cölöpjeikkel és kalapácsaikkal, úgyhogy én mentem.

Ma reggel biztató napsütésben vackoltam el magam és harmadszorra kezdtem el kakukkolni. Egy madár válaszolgatott távolról, nem túl lelkesen. Egy órán át ment ez a párbeszéd, de a távolság megmaradt köztünk. Közben el-elborult az ég. Már-már elfogott a kétség, amikor a hangot közeledni hallottam és berepült a kakukk, még hozzá egyenesen a beszálló ág hegyére!

Éppen csak rá tudtam közelíteni, máris szárnyat bontott.

De nem szállt el, folyamatosan kakukkolva körberepült, majd visszaült.

Nagy hangzavar volt, egyszerre szólt az élő és a "műkakukk".

A valódi madár egy-két perc után ismét tett egy kört, de visszajött.

Hiába kereste nem létező fajtársát, ezért ismét szárnyra kapott, de a hang visszacsábította.

Néhány pillanatig maradt csak nyugton, kezdett gyanút fogni, de azért tett még egy próbát, ...

... mielőtt végleg feladta a keresgélést.

Visszatelepedett távoli törzshelyére, a hangja már onnan szólt. Nekem is elég volt ennyi, felszedtem a sátorfámat. A vágyott képek megszerzésénél is nagyobb örömmel töltött el a tudat, hogy a munkám nem volt hiábavaló.  Annyi szokványos, már-már unalmas fotózás után végre valami friss, pezsdítő, új élmény ért, és ami a legfőbb: saját erőből.

Hangoskodás

Tudvalevő, hogy a madarakat a saját daluk lejátszásával közel lehet hívni. Különösen igaz ez a tavaszi fészekrakás idején, azaz mostanában.

Legutóbb a szigeten tettünk egy felderítő utat Tamással, hogy lássuk, mely madarak tértek már haza? Leginkább a búbosbankákra voltunk kiváncsiak, de csak röptükben láttunk néhányat. Egy kedves kicsi madár, a cigánycsuk mutatott némi érdeklődést a hangjára és tartózkodóan ugyan, de megmutatta magát.

Számos pacsirta röpködött, de szerény külsejük miatt nem nagyon fotóztuk őket.

Amire nem számítottunk: váratlanul egy kis lile nevű partfutó madárka hagyta magát fényképezni a bő harmatban fürdő fűben.

Apró lábait sebesen szedve szaladgált előttünk, hogy rovar-reggelijét összekapkodja.

Ezt a madárkát azelőtt csak vízparton láttam.

A meglepetés vendégen kívül még hantmadarat is láttunk, de távol és rossz háttérben. Mondtam Tamásnak, hogy Turán van nekem egy jó helyem, majd ott becsalogatom a hantmadarakat.

Úgy is lett: másnap reggel egy bontott építőanyagot tároló telepen jelentkeztek is a hívásomra. Elsőként a féltékeny hím, hiszen egy vetélytárs jelenlétét sejtette az idegen hangból.

A tojó is kiugrott, hogy körülnézzen.

Egy arra járó barázdabillegető is felfigyelt a hangoskodásra és "színpadra lépett".

Egy hím kenderike hívatlanul került elém, méghozzá egy pocsolyánál, ahová inni jött. Ezt a kis énekest alig néhányszor láttam csak és jó fotóm sem volt róla, most meg a tükörképével együtt adta magát. 

Egy másik alkalommal visszatértem a törött beton halmokhoz, hogy újra próbálkozzam a hanghívással. Ezúttal már a fészek bélelő anyagot hordták a tojó hantmadarak. 

Egy barázdabillegető is itt keresett lakóhelyet, a hangja hallatán  egy magaslati pontról nézett körül.

Talán a visszatérő búbosbankákat várom leginkább. Több odút készítettem és helyeztem ki számukra. Több példányt láttam már és ezen a kiránduláson az első idei banka fotót is elkészíthettem.

Odahaza, az udvaron tevékenykedve halk csicsergésre lettem figyelmes. Megismertem a hangot: a házi rozsdafarkú énekelt. Nosza, kiültem a kertbe, rákészültem a fotózásra és rázendítettem. A helyben családot alapítani szándékozó hím hevesen reagált. Ide-oda röpködött, kereste a betolakodót, hogy elzavarhassa. Helyváltoztatásai közepette bőven adott alkalmat arra, hogy fotózhassam.

Egy újabb hétvégi reggelen ismét Tamással indultunk szerencsét próbálni. Egy földúton zötykölődtünk, amikor egy sárga billegető tűnt fel előttünk. Egy szántáson ült.

Nem éppen szép környezet, de sehol egy mutatós beszálló. Vagy ötven méternyire előttünk viszont egy virágzó repce tábla. Próbáljuk meg odacsalni! - döntöttünk. A hangszórót kilógatva lassan előreóvakodtunk, miközben a hangot játszottuk. Sikerült a billegetőt a repcére ültetni.

A legbüszkébb viszont a kakukk behívására vagyok, amely jóval később, április végén sikerült egy turai terepen.

Ez a kaland viszont megér egy újabb bejegyzést. Lásd a következőt!

Vörös vércsék

Az elmúlt tél a szokásos módon, mondhatni unalmasan telt. Csupán egyetlen megfigyelés pezsdített fel és töltött el reménnyel: egy vörös vércse pár tűnt fel és telelt a határban. Többnyire egy jól meghatározható körzetben vadászgattak. Néhány távoli, gyenge képet sikerült készítenem róluk még januárban.

Egy tavaszias napon a vadászatát figyelve egy jobb röpképet készíthettem a szitáló hím madárról.

Talán ekkor támadt az az ötletem, hogy egy lest építek a terület egy elhagyott parcelláján és majd egerekkel odaszoktatom a vércséket. Képtelenségnek tűnik? Pedig volt már ilyenre példa: egy fiatal fotós ismerősöm lélegzetelállító képeket készített ezzel a módszerrel.

A les hamarosan elkészült, de egy éjszakai szélvihar rögtön tönkre is tette. A romokból megerősített kivitelben újjáépítettem. Ám mire hozzáfogtam volna az egerezéshez, a vércsék eltűntek. A csöppnyi esély és remény, hogy közeli vércsét fotózzak ezzel szertefoszlott. Hát, nem repestem az örömtől!

Azóta kitavaszodott, kevés a fotózni való, ami adódik, az meg ismét csak az untig ismert, szokásos. 

Tavaly ilyentájt a belvizeken parti madarakat fényképeztem. A mostani aszály miatt se víz, se madár. 

Egy fotós barátomtól kaptam egy fülest: egy Tisza környéki településen ritka vízi szárnyasokat lehet fotózni. Érdeklődésem során kiderült, hogy ugyanott vércse odú telep is található és éppen most nászolnak a madarak.
Nosza, több se kellett, beindult a fantáziám. Szerencsére miskolci fotós barátomé is, lefoglaltuk a lest és egy korai órán kocsiba pattantam, hogy még jóval napkelte előtt a találkozóhelyre érjek. Vezetőnket követve innen még jó fél órát autóztunk zegzugos földutakon a pusztában található odú telephez. Itt áll egy tíz méter magas, detektív üveges toronyles, körülötte vagy tíz fára szerelt költőláda. Még hajnali derengésben készítettem egy emlék fotót a helyszínről.

Eleinte csak néhány seregély mutatkozott.

Később csókák érdeklődtek a lakhatási lehetőségek felől. Párban érkeztek.

Aztán megjelentek a villám-röptű vércsék is. Végre közelről fotózhattam a szépséges madarakat. A színesebb hímet...

 ... és a szerényebb megjelenésű tojót.

Eleinte a ládákat vizsgálgatták. Ki-beültek, próbáltak megegyezésre jutni, hogy melyik lesz alkalmasabb a leendő fiókák felnevelésére. Az egyik hím pockot kínálva hívogatta párját a neki tetsző költőhelyhez.

Miután a tojó ragaszkodott az általa kedvelt lakhoz, megadta magát és házhoz szállította a zsákmányt.

A legtöbbször gyíkot ajándékoztak a tojónak, melyet a szántáson fogtak. A nászajándék általában elérte célját és a tojó igent mondott az udvarlásra.

Mindig történt valami érdekes esemény, hiszen három pár is itt képzelte el a család alapítást. A szépséges, karcsú ragadozó madarak jöttek-mentek a les körül. Sokszor egészen közel repkedtek, de olyan gyorsan változtattak irányt, hogy lehetetlen volt elkapni a megfelelő pillanatot. Annak különösen örülök, hogy az ablakból kitekintve, ha rossz minőségben is, de felülnézetből fotózhattam a szárnyaló gyönyörűségeket.

Beindult a párzás. Az égi madarak eleinte a földre leszállva szerelmeskedtek, de leginkább a beszálló ágakat használták. Sokszor ugyan takarásban, vagy félig-meddig háttal telepedtek le, de  bőven akadt jól fotózható helyzet is.

Az aktus után a tojók egyre hosszabb időt töltöttek a kiválasztott fészekben, a hímek pedig jólesően tollászkodtak, mielőtt elrepültek volna újabb falatokért.

Közben a csókák vissza-visszatértek és próbáltak odút foglalni, de a lakhelyüket őrző vércselányok elzavarták őket.

Az egyik ládában a tojó hosszabban időzött, aztán amikor kirepült, megpillantottuk az első lerakott tojást. A színe meglepetésként ért: narancsvörösnek tűnt. Persze, milyen legyen a vörös vércse tojása? Hát vörös! Logikus, nem?
A szerelmi jelenetek egymást érték. Remélem, olvasóim közül senki nem botránkozik meg az ilyen képeim láttán. Nem kukkolás, intimpistáskodás vezérelt a készítésükkor. A látványos mozdulatok, a repdeső szárnyak, a gyönyörű madarak összesimulásának, a nemek egymásra találásának, a természet egy újabb titkának felfedezése és megörökítése volt a célom.

A sok esemény egymást követte, az idő gyorsan repült. Már a delet is elharangozták - bár a puszta ezen zugába még a harangszó is botladozva ért el - és a fények sem kedveztek már a fotózásnak, így távozni készültünk. A szépséges ragadozók még ekkorra sem unták meg a szerelmet.

Ezek voltak a búcsú felvételek. Sok jó képpel és hatalmas élménnyel gazdagodva hagytuk magukra a vércséket. Minden várakozásom teljesült. Be kell látnom, hogy még ha sikeres is lett volna a saját leses próbálkozásom, ilyen képeket akkor sem készíthettem volna. Az amatőr munkát többre becsülöm, de néha nem árt profikhoz fordulni.